Az Előszelek c. novella előzményei.

Végítélet

 

“Azt nem tudom, hogy a Harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel.”

            Albert Einstein

 

 

2089. október; Valahol a Földön.

 

            Végítélet, ezzel a szalagcímmel jelentek meg az újságok korábban, amikor még voltak újságok. Minden a feje tetejére állt, és káosz szabadult el, kiutat senki sem látott, az az idő elmúlt, amikor ezt még meg lehetett volna tenni. A hárommillió szerencsés már a Holdon volt, akiknek még volt idejük elmenekülni a megmaradt űrsiklókkal. A Földön pedig az élet katasztrofális lett, noha még a civilizáció egyben volt, de már az utolsókat rúgta. A cenzúra lecsapott, a műholdakat lekapcsolták, így először az internet omlott össze és szakadt meg a kapcsolat a Föld különböző részei között. A telefonvonalak süketek voltak és senki sem tudott senkivel érintkezni. A légi forgalom és a teleportkészülékek sem működtek már. A gazdaság minden kontinensen, minden országban összeomlott. Helyenként a pánik miatt még a gyárak és az erőművek is lekapcsoltak. Az emberek szívébe rémület költözött és felvásárlási pánik kezdődött. Mintha Gaia, a Földanya is megérezte volna, hogy valami készül, több vulkán tört ki szerte a Földön egyidőben, természeti katasztrófák söpörtek végig a világon. Földrengések, cunamik, erdőtüzek, hóviharok, tornádók, minden, amit el lehetett képzelni. Közel két hétig tartottak ezek az események, a teljes népesség rettegett, mindenki menekült volna, de már nem volt hova. Semmi sem maradt, amivel el lehetett volna hagyni a bolygót. A tengerek és óceánok alján levő városok romokban hevetek, hála a természeti csapásoknak. Milliók haltak meg, noha ez csak a kezdet volt. Az egész október elsején indult, de a hónap tizenötödik napjára, amikor már mindenki feladta a reményt, a Föld megnyugodott. Néhányan a nyugalmat a vihar előtti utolsó csöndnek és a vég előtti pillanatoknak hitték. Ezeket az embereket gyorsan némították el, pedig ők voltak azok, akiknek végül igazuk lett. A nagyhatalmak melyek először tértek magukhoz a rémálomból úgy vélték, hogy a világ kellően megzavarodott és most jött el az idő ahhoz, hogy pontot tegyenek az évek, évtizedek óta tartó fenyegetések végére. Hogy egyidejűleg rohanják le és semlegesítsék az ellenségeiket még azelőtt, hogy azok is felocsúdnának. Viszont némelyek a békésebb megoldást választották a gondok rendezéséhez, éppen ezért a diplomácia mellett döntöttek, mert a történtek jó tanulsággal szolgáltak arra, hogy megtanulják értékelni a világot és azokat, akikkel együtt éltek rajta. Csupán egyetlen nemzet volt, aki nem így vélte, de annak nevét ma már a történelem köde burkolja. Egy vezető aláírása volt az, ami a teljes emberiség sorsát pecsételte meg, amikor 2089. október 15-én kiadta a támadási parancsot...

 

 

2089. október 15; El Paso, Texas, Észak Amerika

 

            Egy tizenhat év körüli fiú ült egy fa árnyékában. Apró köveket dobált el a fűbe, mással nem tudta az idejét jelenleg eltölteni. Unatkozott. Amióta nem volt áram ezen a környéken semmit sem tudott csinálni. Az arca kissé piros volt, ahogyan a levegőn és a napon lesült, főleg, hogy nem volt hozzászokva ahhoz, hogy idekint legyen. Egy egyszerű kék farmert és kék pólót viselt sportcipővel. A nap éppen lenyugodni készült a horizonton, a fénye narancssárga köntösbe öltöztette a préri látható részeit. A kék ruházatának ez a fényáradat furcsa színt kölcsönzött, amire a fiú csak fintorgott. Mögötte egy karám helyezkedett el, amiben elkerítve a család két lova békésen legelészett. Az utóbbi hetekben a lovak sem voltak nyugodtak, izgatottan rohangáltak fel- s- alá, most azonban teljesen normálisan viselkedtek. Mintha ők maguk is lecsillapodtak volna a természettel együtt. A fiú nyűgösen hajított minden eddiginél messzebbre egy darab kavicsot, majd dühösen csapott a földre. Amióta nem volt internet és áram semmit sem tudott kezdeni magával. A szülei vezették ezt a rezervátumot, ahol laktak, El Paso nagyvárosától mintegy háromórányi autóútra. A barátai mind a városban laktak, a legtöbbjükkel személyesen sem találkozott még, csak a virtuális világban, ahová együtt jártak autóversenyezni, kaland, illetve zombiölős, esetleg egyéb lövöldözős játékokat játszani. Az is előfordult, hogy csak simán beszélgettek egymással a videofon opció segítségével. De most? Nem működött ez, nem volt áram, nem voltak telefonok. Mit meg nem adott volna, ha a városban lehessen, ahol igaz úgyszintén nem volt elektromosság, de milyen izgalmas is lenne a számítógépes játékokat élőben játszani. Nem, ő helyette idekint ragadt a prérin. Mert a szülei nem voltak hajlandóak bevinni a városba, mondván, hogy itt nyugalmasabb és biztonságosabb. Az apja egy régi huszadik századi „csodát” talált a pincében vagy a padláson, rövid- és hosszúhullámú rádiót, amihez nem kellett igazából semmi csak egy galvánelem, hogy működjön. Napokba tellett mire az apja rájött a működésére, de utána sikerült négy férfival is kapcsolatba lépnie. Az egyik azt állította magáról, hogy Ausztráliában lakik, egy azt, hogy az Angol Birodalom tagja, egy férfi Antarktisz első városából jelentkezett be, a negyedik pedig Ázsia egyik lakójának vallotta magát, valami igen furcsa akcentussal beszélt, amit a srác még soha sem hallott.

            A fiút nem érdekelte ez, főleg, hogy egyik férfi sem tudott semmit sem mondani, csak annyit, hogy náluk is nagy a fejetlenség. Áram, adások, internet, és rádió sehol sem volt. Egyedül az Antarktiszi kontinens volta, ami mutatta némi jelét a civilizációnak az elektromos áram miatt, de ott is csak azért, mert a még meglévő jeget és óceántömeget használták ennek előállítására és fenntartására. Mindenki ugyanazt mondta, semmi konkrét és semmi, amivel bárki előrébb juthatott volna. Az anyja próbálta rávenni, hogy olvasson, vagy csináljon valamit, amivel nem megy az ő idegeikre és segítene átvészelni ezen rémes időszakot, de ő nem nyúlt könyvekhez, az olyan múlt századi dolog volt. Iskolába soha sem járt, nem volt szükséges, minden tananyag fenn volt interneten még a vizsgákat is le lehetett tenni otthonról. Így a fiú a világot nem ismerte máshonnan csak a virtuális valóságból. Az emberiség nagy része ilyen volt, kifordultak magukból. Unottan dőlt neki a fának, várta, hogy egyszer újra feltűnjenek nyugaton a fények. El Paso felől, máskor minden éjjel fényesség és zaj van arra, de most majd két hete, amióta a gondok elkezdődtek csak csönd és némaság, akárcsak a sötétség. Ásított egyet, leginkább aludt volna egész nap, mást úgysem nagyon tudott tenni.

 - Tommy! – kiáltott ki neki az anyja. – Kész a vacsora! Gyere enni!

 - Nem vagyok éhes! – ordított vissza. – Majd eszek később! Megyek és megmászom a dombot!

            Felkelt a helyéről, leporolta saját magát és elindult az említett domb felé. Napok óta már csak az étel említésére is felfordult a gyomra. Egyszerűen gyűlölte azokat az harapnivalókat, amik maradtak. Az anyja próbálta győzködni, hogy mindez egészséges és igen tápláló, de látta, ahogyan az anyja a kertben kiszedte a földből ezeket a valamiket és egyszerűen képtelen volt akárcsak abba belegondolni, hogy ezt valaha is megegye. Ő most is, mint mindig pizzát, hamburgert, hot dogot, előre fagyasztott ételeket akart, nem pedig olyat, hogy isten tudja miből van. Nem mintha tudta volna, hogy a műanyag élelmiszerek hogyan készülnek, de azoktól soha sem volt rosszul, az állítólagos „igazi” ételektől pedig igen. Ugyanígy érzett a víz és az üdítők esetében is. De az áram hiányában a megszokott harapnivalók és italok megromlottak, így azzal kellett beérni, ami volt. Ő pedig azt nem akarta. Tom csak a régi életét akarta visszakapni. Egy nagyobb kő került az útjába, amibe egy hatalmasat rúgott, mire az párat gördülve tűnt el a magas fűben. Néhány lépés után megtorpant és az égre tekintett. Valami volt a Nappal, ami nem tetszett neki. Mindig ennyire narancssárga lett volna a fénye, mint ezen a délutánon? Eddig nem nagyon figyelte, de most tényleg semmi más sem tudta lekötni a figyelmét. Meleg színű volt, de mégis valahogyan nem érezte a meleget a fiú, pedig az volt. Megborzongott, ahogyan furcsa érzés kerítette hatalmába. Néhány pillanatra úgy érezte mintha valaki szólította volna, és alatta még a föld is megremegett. Legalábbis úgy érezte. Idegesen túrt bele a rövid zselézett tüsi hajába, majd indult tovább, hogy a dombhoz érjen.

            A domb úgy fél kilométerre terült a család házától, ez takarta el őket jóformán attól, hogy El Paso-ra rá lehessen látni. Olyan húsz méter magas volt, Tom rálátott a városra a szobája ablakából a domb mellett, de igazán szép látványt erről lehetett csak látni. Főleg, hogy a ház bármelyik másik ablaka már csak a vagy zöld, vagy sárga füvű dombot mutatta évszaktól függően. Nem nagyon volt hozzászokva ahhoz sem a fiú, hogy ennyit legyen levegőn, vagy dombot másszon, így kissé lihegve érkezett meg a magaslatra. Túlságosan is a saját korabeli fiú volt, megszokva, hogy a technológia mindenhol ott van, és az szolgálja ki őt. Így semmit sem kell tennie, és mégis mindent megkap. A természetnek pedig nagyon nem ezek voltak a törvényei. Csak a legerősebb élhette túl, az emberiség pedig már régen nem volt ilyen. Minden alkalommal örömmel és ábrándozva nézte a várost, hogy milyen lenne, ha ő maga is a mára közel hárommilliós El Paso-ban élhetne, ahol a külvárosi kertes házakon felül magas felhőkarcolók és modern lakóparkok is sorakoztak. Azonban most a döbbenet az arcára fagyott. A máskor még a sötétségben is gyönyörű város felöl sűrű fekete füstfelhő gomolygott az ég felé. Több helyen lángokban állt a város, a gyönyörű városa, ahol mindig is élni akart... A máskor fehérnek és üvegnek tűnő fényes falú házak, szürkék és mattok voltak a koromtól. Minden olyan élettelennek és kihaltnak tűnt. Noha sejtette, hogy az emberek pánikolnak és menekülni próbálnak, de túl messze volt ahhoz, hogy bármit is halljon ilyen távolságból. Csak döbbenten állt és meredt előre, nem hitte volna, hogy így fogja látni a számára csak paradicsomként számon tartott várost. A helyet, ahol született, és a helyet, ahol később, felnőttként élni akart.

            A döbbenetét azt zavarta meg, hogy csönd lett. Biztosra merte venni, hogy az előbb még a viszonylag meleg szél is fújt, de most? Semmi, egyetlen levél, vagy fűszál sem rezzent, a lovak is abbahagyták a nyihogást, és kérdőn forgatták fejüket a karámban. A tücskök ciripelése elnémult, mintha csak egy rossz álomban lett volna, vagy csak egy festményt bámult volna. Nem látott egyetlen maradat repülni az égen, és most a hangjukat sem hallotta, pedig idekint az mindig halálra idegesítette. A fiú szívébe lassan félelem költözött, most bármit megadott volna, csakhogy a máskor oly idegesítő zajok közül valamit meghalljon, de egyelőre még mindig semmi. Mintha néhány másodpercre minden megállt volna, csak a saját szívének zakatolását hallotta, a fülében a vér dübörgött az adrenalinnak hála. Néhány pillanat telt el így ebben az állapotban, amikor újra hangokat ütötték meg a fülét. Mély zúgó és zavaró zaj volt ez, de hogy honnan még nem tudta. Idegesen kapkodta a fejét körbe-körbe, hogy meglássa azt, ami ezt okozta, de a távolban levő hegyek miatt még nem láthatta. A Nap fénye is mintha hirtelen más lett volna, a korábbi meleg narancsszín beteges még inkább vörös árnyalatot kezdett felvenni. Tom annyit tudott a tanulmányaiból, hogy nem lenne szabad. Arra kapta a fejét, amerre az éltető égitest volt és még jobban megdöbbent. Az ég arrafelé vérvörösben pompázott. A fiú meg mert volna arra esküdni, hogy percekkel korábban még nem volt ilyen, mint amilyennek most látta.

            A hang, amit korábban hallott egyre hangosabb lett, és a talaj is meg-megremegett alatta. Elsőre nem is akarta mindezt elhinni, de az apró kavicsok tényleg szinte táncra keltek a lábánál. Elképzelni sem tudta, hogy mi lehetett az, ami ilyen hatást keltett, mindaddig, amíg a Nappal ellentétes irányban észre nem vette azt a valamit, ami közeledett. Még igen messze volt, így nem tudta teljesen kivenni, hogy mi lehetett az, csak azt látta, hogy fényes csóvát húz maga mögött. Most már teljesen biztos volt benne, hogy az adta ki a hangot, így végigkövette szemével a füstcsíkot, amit húzott, majd tovább vezette a pályája szerint, és megdöbbenve ébredt rá, hogy ez a valami pontosan rá fog zuhanni El Paso belvárosára. Ahogyan nézte nem meteornak tűnt, és amikor közelebb ért az a valami, már tisztán ki tudta venni, hogy egy rakéta közeledik. Csak azt nem értette, hogy miért pont ide, és miért egyetlen egy? Egy ilyen nem okozhat túlságosan nagy kárt egy ekkora városnak. Lassanként a zaj annyira hangos lett, hogy kénytelen volt a fülét betapasztani, hogy ne hallja, mert fejfájást okozott neki. A szülei is meghallották és mind a ketten kijöttek a házból, valamit kiabáltak Tom felé, de ő nem hallotta, hogy mit. Csak megbabonázva állt és még mindig nézte, ahogyan a rakéta egyre közelebb és közelebb ért szeretett városához. Ahogyan gyorsan fejben kiszámolta nem sok idő lehetett arra, hogy becsapódjon, talán két perc volt hátra addig. A kövek egyre jobban mozogtak a lábánál és hirtelen minden annyira idegennek tűnt a zajok, az egész hely, maga az élet.

            Fülsüketítő fájdalmas kiáltást hallott, egy női sikolyt, nem az anyja hangja volt, hanem egy megfáradt, sokat szenvedett, elgyötört nőé, aki mintha utolsó mentsvárként próbált volna így segítséget hívni. A fiú szemei előtt látta a rabláncokon levő fehérruhás gyönyörű nőt, ahogyan megannyi sebből vérzik és haldoklik, meghal, ha nem tud kiszabadulni. A látomás hirtelen múlt el, a fiú füléből és orrából vér csordogált és már térdelve nézte a várost. A föld megremegett alatta, szinte látta, ahogyan a nő láncai elpattannak így, majd ismét a város volt a szemei előtt és a bomba elérte azt. A szél iránya hirtelen változott meg és kezdett abba az irányba fújni, a lovak idegesen nyerítettek a karámba és szökni akartak, a fű a szélnek köszönhetően hullámzott szinte megadóan abba az irányba, ahol El Paso volt. Tom azt a helyet figyelte, néhány pillanatig szinte semmit sem látott, a becsapódás után csönd volt pillanatokig. Már-már reménykedett benne, hogy semmi sem fog történni, amikor bekövetkezett a robbanás. A kezét a szeme elé kapta, mert a betegfehér villanás vakítóan hatott neki, látta a középpont körül kiáramlani a lökéshullámokat és amennyire a fehérségben ki tudta venni látta, hogy a robbanás nyomában minden omlik össze, semmi sem maradt egyben. Már tudta, hogy milyen bomba volt ez, a játékokban annyira szerette használni, atombomba. De ki és miért?! Soha sem követte a politikát, így nem tudta elképzelni. Lefagytott, mozdulni sem volt képes, csak nézte, ahogyan a gombafelhő a város felé emelkedett és a robbanás hullámai terjedtek. Reszketett, pontosan tudta, hogy nincs esélyük, ez elől nem futhatnak el. A szél még erősebben kezdett abba az irányba fújni szinte már-már bánatos hangon. Tom szülei hátul összeölelkeztek félelmükben, a fiú pedig még mindig térdelve nézte az egészet.

            Az első a hőhullám volt, ami elért hozzájuk, forróság és hőség zúdult át a fiún és a szülein, a lovak kitörtek a karámból és menekülni kezdtek. Senki sem tartotta őket vissza, hogy ne tegyék. Néhány perc kellett csupán ahhoz, hogy a pusztítás hullámai és a radioaktivitás is elérje őket. Por, kövek, hamu, forróság érte el a családot, amíg elért odáig elsöpört mindent és megölt mindenkit. Tom a vég előtti másodpercekben némán imádkozott és próbálta maga elé képzelni a gyönyörű nőt, hogy legalább őt lássa utoljára mielőtt a túlvilágra kerül. A halál azonban nem érte el, furcsa gömbben őt nem érte el semmi abból, amit kint volt. Csak a túlzott meleget érezte, de ami a halálát okozta volna nem. A háta mögött egy sikollyal halt meg az anyja és az apja, a házukból semmi sem maradt, de ő élt. A gömb eltűnt róla, de még mindig mintha a gyönyörű nő, aki kiszabadult ott lett volna vele és óvóan ölelte volna körbe és nem hagyta, hogy a radioaktivitás megölje. Tom, ez a névtelen, korábban semmilyen életet nem élő fiú lett Gaia, Földanya első kiválasztottja egy új világhoz...

 

 

2089. október 17-e után; Valahol a Földön.

 

            Az El Pasora kilőtt atombomba csupán az első volt a hosszú sorban, ami a következő két napon a Föld teljes képét átírta- átfestette. Nem egy észak-amerikai nagyváros nagyváros pusztult el teljesen, mivel 2089 október 15.- én szinte mindegyiket támadás érte. Amerika pedig visszavágott, százával dobtak le atombombákat szerte a világon. Két nap kellett csupán ahhoz, hogy a teljes világ halott legyen és e a nap volt, amikor Földanya végül vissza vette azt, ami az övé. A Földet.

            A korábbi tizenkét milliárd Földön élő emberből alig húszmillióan maradt életben. Persze nem napok, hetek és hónapok kellettek mire a sugárfertőzés végzett azokkal, akikkel kellett. Mire a „járvány” lefutott a teljes bolygó radioaktív árban úszott. Húszmillión élték túl csupán a később Végítéletnek nevezett borzalmat. Ennyi személyről ítélte meg úgy a világ, hogy képesek tenni azért, hogy egy új emberiség emelkedjen ki a régi helyett. A Föld elszigetelte önmagát, többé egyetlen másik külvilági személy nem térhetett vissza rá, hiába származtak innen. A túlélők pedig megkezdték hosszú évszázados munkájukat, hogy az emberiséget újra felrázzák, noha 2089. október 15-t már soha senki sem volt képes arra, hogy kitörölje a történelem lapjairól és az emberek emlékeiből.

 

Vége.

Egy régebbi steampunk novellám.

Előszelek

 

            „Az élet teljesen megváltozott a huszonegyedik század közepe felé. A világot sorban sújtották a katasztrófák egymás után, az emberiség alig heverte ki az elsőt, máris következett az újabb. Az első az volt, hogy az Északi-sark jégsapkái elolvadtak, majd követte ezt a Déli-sark jegének olvadása is, és víz alá került több jelentős város, sziget, félsziget. Milliók kényszerültek menekülésre, és ugyanennyien is haltak meg egy új járvány kitörésekor, ami végigsöpört a világon. Új városokat kényszerültek építeni, amik a termőföldek hátrányára mentek. Az emberiség éppen indította volna az első csoport asztronautát a Marsra, hogy az emberiség meghódíthassa a vörös bolygót, hogy a Földet súlytó katasztrófák elől elmenekülhessenek. Ezt egy terrorista csoport megakadályozta. A 2080-as évek közepére a Föld kifogyott a kőolajból és a földgázból, talán egy-két forrás maradt csupán, ahonnan ezeket ki lehetett volna nyerni, ennek következményeképp a nagyhatalmak egymás torkának estek. Kitört a háború, az utolsó a régi világban, ami mindent eldöntött. Hárommillió szerencsés tudta elhagyni a Földet és a Holdon levő városokba menekülni mielőtt az egyik nagyhatalom ledobta volna az első atombombáit az ellenségeire. Attól a pillanattól kezdve nem volt megállás.

            Két nap kellett csupán ahhoz, hogy szinte a teljes Föld radioaktív sugárba borult. A tizenkét milliárd emberből, akik itt éltek a bolygón igen kevesen maradtak életben, talán húszmillió, és akkor még sokat mondok. A Hold népe többé nem fordult a halott anyavilág felé, hanem saját maguk fejlődtek tovább. Évszázadok teltek el, a Holdról az emberiség kirajzott, a Naprendszert benépesítették, de a Föld továbbra is tabu maradt mindenki számára. Megélhettek volna, erről nem volt szó, hiszen ők fejlődtek és tovább haladtak, de az anyabolygó még mindig radioaktív maradt. Egy-két kutatócsoportot is küldtek arra, de egy sem tért vissza a Földről. Halálra ítélt bűnözőket küldtek a bolygóra mindenféle védőfelszerelés nélkül, akik meghaltak sugárfertőzésben. A Föld ennek ellenére nem volt halott, ezt mindenki tudta, volt rajta élet, de még milyen. 2532-t írtunk, a radioaktivitást még nem heverte ki teljesen a Föld. Az emberek, akik túlélték az utolsó háborút, alkalmazkodtak ezekhez a zord körülményekhez, amik itt uralkodtak. Akárcsak az állatok és a növények, számukra ez volt a megszokott és a normális.

            Az egykori világvárosok elpusztultak, a legtöbb romokban hevert, modern felszerelések szinte nem voltak, néhány fennmaradt, de átalakultak, az embereknek vissza kellett térniük a gőzmeghajtáshoz, hiszen a kőolaj és a földgáz elfogyott. Az acél kora tért vissza a világra. A radioaktivitásnak hála csak a legerősebbek és legrátermettebbek maradtak életben. Valami megvédte őket, nem mutáció, nem ez másabb volt, valami ősibb annál, ami mindig is a Föld és az emberek része volt mindig is, csak elfelejtették. A mágia! Ezt több néven is emlegették, a Föld szelleme, maga Gaia, mágia és hasonlók. Persze manapság sem tudja mindenki használni, de mindenkit megvéd, aki csak a Földön született, a betolakodókat nem, lehet, hogy egykor itt éltek az őseik, de mára a világ kivetette őket magából. Fegyvereket hoztak magukkal, modern fegyvereket, amik a középkor szintjére süllyedt világot megmásították. Íjak, kardok, mágia mellett felbukkantak ismét a modern fegyverek is, de ez nem adott senkinek sem hatalmat a kezébe, mindenki számára elérhetőek voltak, a legtöbben mégsem ezt használták, hiszen a mágia ezek használóit és a fegyvereket nem támogatta. Így nem tudott világhatalomra törni azok közül, akik ezt használták csak. Minden törékeny egyensúlyban volt.

            Szereztem könyveket, a régi világról, adatokat, amikben a régi modern korszakról írnak. Azóta az ökoszisztéma is rendbe állt, nem voltak országhatárok, mindenki szabad volt, bár ezt nem mindenki tartotta be. A törvény és az igazság nevében lovagok, paplovagok és inkvizítorok vigyázták a földet, fényesen csillogó páncél, kardok, pajzsok, időként napalm, gránátok, keresztek és karók mindenki ellen, aki az istenüket, Gaia-t és a törvényeket próbálta beszennyezni vagy annak ártani. Ó igen, ők érdekesek, alig kétszáz éve alakultak az utolsó polgárháború idejében… az első vezetőjük egy fiatal szőke férfi, egy külvilági. A szülei egy marsi expedíció tagjai, akik lezuhantak, ő már a Földön született és a világ egyedüliként nem vetette ki. Így itt maradt, egy történész család nevelte fel és így hallott a régi lovagrendekről, tudományos fantasztikus regényeket olvasva hasonlókról. A polgárháború hőse lett, hatalmas harcos, aki végül meglapította a Gaia Protektorátus-t, akik azóta is vigyázzák a Földön a békét. Elkalandoztam… ökoszisztéma, a légkör igen hamar megtisztult hála a növények gyors evolúciójának, vagy a mágia beavatkozásának köszönhetően, az állatok úgyszintén gyorsan alkalmazkodtak. A korábban haldokló világ a civilizáció tényleges eltűnésének következtében gyógyulni látszott.

            Az ipar szénnel és fával tüzel, a fémek megmunkálása ismét olyan, mint régen. A világ összes városa között kapcsolat van, a telefon, rádiók, kommunikáció megmaradt, reményt adva a világ népeinek, akik közel ezer éve mindent egyszerre veszítette el. A közlekedés, lovakon, gőzzel működő robotgépeken, gőzautókkal, gőzhajókkal, mitikus lényekkel, zeppelinekkel és hasonlókkal történik, illetve a leggazdagabbak számára mágiával is. Nem mind gyors, de az igényeket kielégítik. Külvilágiakat istenek sem tudják, hogy mikor láttunk utoljára a világon, mi megvagyunk magunkban, de sokaknak ez kevés, el akarják hagyni a Földet, hogy a fajtánk többi tagjához csatlakozhassanak a világűrben… egy újabb háború szélén állunk és ezúttal kételkedem benne, hogy ezt túlélné e a fajunk…”

Egy névtelen történész jegyzeteiből

A régi Dallas közelében, 2532.

 

 

Az egykori Dallas egyik külvárosa; 2532. január közepe

 

            Fogalma sem volt róla, hogy már mióta volt úton, hogy elérje azt a helyet, ahova mennie kellett. Átkozta a feletteseit, hogy a nyugodt Prágából ide küldték a világ végére, a barbárok közé. „Örülnöd kellene Allan Rhothgar, hogy esélyed van kitörni, mindannyian büszkék vagyunk rád, hogy előléptettek inkvizítornak.” Mondták a szülei a beavatás után, évek óta lovagként szolgált a Gaia Protektorátusnál, annál a szervezetnél, ami a legnagyobb erőt képviselte a Földön. A fiatal férfi mégsem örült annak, hogy elsőkörös inkvizítor lett belőle. Régen… régen, hetekkel ezelőtt, amikor még csak lovag volt egy teljes egysége volt, egy tizenkét fős kis csapat, akikkel évek óta együtt harcolt, nekik volt a parancsnokuk, barátok voltak, együtt nőttek fel. Most pedig? Lehet, hogy az legtöbb lovag kénytelen volt neki engedelmeskedni, de elsőkörösként az összes inkvizítor parancsának ugrania kellett, ráadásul úgy, ahogyan azok fütyültek. Unottan pillantott hátra, miközben gőzzel hajtott motorja a talajtól mintegy harminc centire száguldott a levegőben. A távolban már látszott végre valahára az egykori Dallas, ahova igyekezett.

            Egy eltűnt lovag, csupán ennyit mondtak neki. Már hetekkel korábban be kellett volna jelentkeznie, akit ideküldtek, hogy egy furcsa ügyet kivizsgáljon. Az újvilág területe mind a mai napig aranybánya volt a régi fegyverek esetén. Sorozatlövő fegyverek, rakéták, bombák, gránátok, mind a mai napig kerültek elő ezen kontinensről. Régen ezeknek a fellegvára lehetett Amerika. Egy ilyen raktár felderítésére küldték a fiatal nőt, eltűnt. Ezen területről Allan tudta, hogy semmilyen aktivitást nem jelentettek korábban, se manifesztálódott isten, se felemelkedett, se megvilágosultak – egykori régi földi könyvekben mágusoknak hívták őket, de mégis mások voltak - , se barbárok, se emberek, se semmi. Így egyszerűen megérteni sem tudta a férfi, hogy mégis miért és hogyan. A vezetőik mégis úgy vélték, hogy fontos lehet, ha tényleg voltak erre fegyverek a régi korból, akkor azt a Lovagoknak muszáj volt megszerezniük más opció nem létezett. Néha kissé túlságosan szentimentális találta a vezetőit, ha ilyen kérdésekről volt szó. Harcolt már minden féle emberek ellen, így valamelyest megértette őket, de akkor is, szerinte az acél még mindig a legjobb fegyver volt. Megkocogtatta a hatalmas kardjának markolatát és máris jobban érezte magát, hogy a fegyvere mellette volt.

            Az égen megint felhők tornyosultak, így a férfi csak megcsóválta a fejét, majd pedig az útra figyelt. Úgy öt perc telt el és már ott volt a város egykori határában. A gép, amin ült, pöfögve állt meg a levegőben lebegve. Allan a kezén lévő szerkezetre pillantott és az már veszettül csipogott. Közelben volt a másik lovagnak a jeladója, körbepillantott, majd pedig egy vörös inges alakot látott meg a homokkal lepte úton feküdni, fekete haja szinte az egész testet belepte, megvolt. Átlendítette a lábát a motoron, majd pedig letette a földre, hangos döndülés lett a válasz, ami a kihalt épületek között még másodpercekig vízhangzott. Az első lépést a következő követte, ami ugyanilyen hangzással járt. A kinyúlt a kardja felé és a titániumötvözetű teljes vért alatt nyugvó bőrök hangja is halasztott, ahogyan mozdult. Amint a kardja a kezében volt elindult a test felé, közel kétszáz kilót nyomott így teljes vértben, és minden egyes lépése messzire elhangzott a kihaltnak hitt városban. Lassan közeledett a földön fekvő alak felé, a talpa alatt a homok nyikorgott. Allan közel két méter magas és izmos egyén volt páncél nélkül, közel száz kiló, ez teljes vértben és legalább hat-hét kilós kardjával félelmetes ellenféllé tette. Arca fiatal, hosszú válla alá érő szőke haja és kemény hideg szürke szemei voltak, ezekkel fürkészte most is a tájat.

            Amikor odaért a testhez letérdelt mellette és megfordította a testet. Hideg volt, de az állandó esők és a több hétnek hála az egykori fiatal nőből szinte semmi sem maradt. Csak a csuklóján található nyomkövetőből és a hosszú hajából volt egyértelmű, hogy kiről is van szó. egyetlen fejlövés végzett a nővel, ezt nem volt nehéz a bal halántéknál levő lőtt sebből megállapítani. Egyetlen tiszta lövés, azonnali halál, egy mesterlövész puska. Ráadásul nem is modern kori, hanem legalább ötszázharminc éves lehetett. És működő képes, ez elég nagy gyanúra adhatott okot, hogy ténylegesen az van itt, ami miatt a nőt kiküldték. Ez egy dolog volt, a másik, hogy a teljes vértjét és fegyverét, akárcsak a gőzmotort, ami a tulajdonában volt eltűnt. A homok sötétebb volt, mint máshol, vér. Szóval az is biztos, hogy itt ölték meg a nőt. Vett egy mély levegőt a férfi és a kezén levő kommunikátorhoz nyúlt. Már csak kapcsolatba kell lépnie Prágával és utána végre eltűnhet innen. Bár volt egy olyan rossz érzése, hogy ez mégsem fog megtörténni.

 - Itt Allan Rhothgar a központnak! – szólt bele a kezén levő szerkezetbe.

 - Üdv Allan! – mondta egy lágy női hang. – Az adatok szerint meg kellett, hogy találd Barbara-t.

 - Igen, megvan, itt vagyok a holtteste mellett – válaszolta a férfi. – Egyetlen tiszta fejlövés, régi fegyver volt, feltehetőleg a város fénykorából származó időből.

 - Értem, azonnal értesítem a feletteseidet, van még valami, amit tudniuk kell?

 - Igen, minden felszerelése eltűnt, a páncéljától a fegyverzetéig. Ellophatták.

            Tisztán hallatszott, hogy odaát a nő egy hatalmasat nyelt, mind a ketten tudták, hogy ebből mi fog következni. Egy teljes tisztogató csoport, akik mindent feltúrnak a városban, senkit sem hagynak életben, amíg vissza nem szerzik a lovag minden felszerelését. Nem mondtak le semmiről, ezeket olyan technológiával készítették, ami nem volt senkinek sem a kezében sem a Protektorátuson kívül. Ha valami régi működő technológia felbukkant a Földön, vagy a kalandozók hozták be a Naprendszerből, akkor azt ők azonnal lefoglalták és saját maguk számára kezdték felhasználni. Senki másnak a kezébe nem volt szabad ezeknek jutnia, hiszen a legtöbb már úgy volt átvariálva, hogy gőzmeghajtásos technológiával lehessen őket gyártani. Roppant nehéz volt ezt megoldani, költséges és időigényes. Így nem engedhették meg azt sem, hogy akár egyetlen egy fegyver, jármű, páncél és felszerelésük illetéktelen kezekbe kerüljön.

 - Erről is értesítem őket, addig is maradj vonalban kérlek – mondta még.

 - Mintha bármit is tudnék csinálni ezen a helyen.

            Leszedte a hátáról a köpenyét és leterítette a holttestet, odahordott néhány követ, hogy azok lenn tartsák a szélben is a köpenyt, majd visszasétált a járműhöz, annak nekitámaszkodva várta, hogy a legfrissebb híreket végre megkapja Prágából vagy Bécsből.

 

            Három olyan húsz év körüli suhanc nézte a távolt az egyik magmaradt magasabb épület tetejéről. Hamar kiszúrták a távolból közeledő járművet és távcsöveken keresztül annak az útját figyelték. Még soha sem láttak ennyire gyors járművet így mind a három fiút lenyűgözte a látvány. Nem tartoztak a világon élő 1 milliárd emberből a 200 millió civilizálthoz. Itt születtek a romvárosban, és feltehetőleg itt is fognak meghalni. Nem tudtak írni, sem olvasni a régi Földről is csak a mesékben, legendákban hallottak, máshol nem. Pár ezer ember élt csak ebben az egykori világvárosban. Ennyien élték túl a lovagok folyamatos tisztogatásait. Féltek tőlük, senki sem hitt Gaia-ban, így az inkvizítorok ellenségei voltak. A lovagok nem hirdették, de céljuk az volt, hogy minden nem Gaia-ban hívő barbárt kiirtanak a föld felszínéről és a főként közép Európára korlátozódó civilizációt a teljes világra kiterjesztik. Itt az egykori Dallas közelében mindössze földművelés zajlott, és egyetlen gőzzel működő gyár, ami leginkább csak a földműveléshez szükséges eszközöket gyártotta. Többre nem volt szükségük.

            Amikor az idegen még közelebb ért, akkor a három suhanc lemászott az épület tetejéről és közelebb osontak az épületek közti réseknél ahhoz a helyhez, ahova a lovagnak érkeznie kellett. Ők értek arra a helyre gyorsabban, amit kiszemeltek, mintsem a másik férfi megérkezett volna. így most ott lapultak és nézték a holttestet lent a földön és a közeledő járművet. Tudták, hogy itt van a holttest, hiszen látták már korábban is, a szagra lettek először figyelmesek, de amikor idemerészkedtek a holttest már úgy volt, ahogyan most. Ketten így látták, de a harmadik nem, ő volt az első, aki ráakadt, akkor még meg volt a teljes vértje és a fegyvere is a nőnek. Friss hulla volt, azokat, akik megölték bizonyára nem érdekelte többé a nő és hagyták békében ott megaszalódni, ahol volt. De ő nem, ő üzletet látott az egészben, így indult az egész. Mikor már minden felszerelése eltűnt a nőnek a két társának csak akkor tűnt fel, hogy valahova a harmadik eljár, ő persze hazudott és így tartottak most itt. Mind a hárman összerezzentek, amikor az első súlyos lépés zaja végigdörrent a kihalt utcákon, majd a következőnél is. És mindaddig, amíg Allan meg nem állt a nő teste felett.

            Most láttak először életükben lovagot teljes életnagyságban, eddig csak képeken és illusztrációkon történt meg ez. Dallas maradványai tényleg annyira kiestek mindentől, hogy nem jártak erre azok sem Európából, csak ha nagyon muszáj volt. Szinte tátott szájjal figyelték a férfit, ahogyan az teljes vértjében odalent mozgott és haladt. Ekkora erő, ekkora hatalom, ami egyetlen ember kezében összpontosult. A férfi felpillantott és körbenézett, ekkor látták meg a mellvértjén a jelet mind a hárman. A két vörös hajú szeplős srác a harmadikra néztek, annak a pólóján egy szimbólum díszelgett aranyos hímzéssel, eddig nem tűnt fel nekik, de most, hogy a lovagon is látták már nem lehetett eltéveszteni. Ugyanaz mind a kettő.

 - Neked elment az eszed?! Honnan szerezted te azt? – kérdezték.

 - A csajról – vonta meg a vállát a fekete hajú. – Neki már nem lesz rá szüksége, nem igaz?

 - Te… te kifosztottál egy lovagot?! – mondta az egyik élesen. – Mindannyiunkat meg fognak ölni!

 - Ugyan már soha sem fognak rájönni, hogy mi voltunk, vagyis én… a vért darabjait a fegyverrel együtt eladtam, már régen nincsenek ezen a helyen.

 - És? Mindenkit meg fognak ölni, ekkora barom hogyan lehettél Tod! – mondta az alacsonyabbik vörös.

 - Kad, most komolyan azt hiszed, hogy érdekelni fogja őket, hogy megvan-e az vagy sem? – vonta fel Tod a szemöldökét.

 - Persze, hogy igen, hallottad a legendákat is, mindig utána járnak és mindenkit megölnek, amíg meg nem szerzik azokat – mondta a másik srác.

 - Beszariak vagytok mind a ketten, főleg te Zander. Jelentéktelen helyen vagyunk és most egyel kevesebb vagy több, nem számít nekik. Úgyis gazdagok és egyebek…

            Mikor visszapillantottak a lovagra, az unottan dőlt neki a járművének a kezében egy pajzs volt, a kétkezes fegyvere helyett egy rövidebbet tartott a másikban és erősen arra figyelt, amerre a három srác volt. Lehetséges, hogy túl hangosan beszélgettek és meghallotta őket. lövés dördült az ellentétes oldalról a három fiú tátott szájjal figyelte, ahogyan a lovag hirtelen csapta fel a pajzsot, egy döndülést hallottak, majd a pajzs kékes fényben izzott fel pár pillanatig. Mágia volt rajta a mesékből és legendákból felismerték. Most már kezdték gyanítani, hogy valami más is lehet a dologban, nem csak a halott nő. Mi másért akarná valaki holtan látni az erre tévedő lovagokat, hacsak nem, mert valami fontos dolog van itt. Valami, amiről talán még hallottak is. A gyárakban valami más is folyt nem csak, aminek kellett volna, egy idegen nevet suttogtak, amin nem Gaia volt, valaki más is akart itt helyet kapni. Egy manifesztáció. Akkor viszont nagyon nagy bajban voltak, hiszen akkor nem eggyel, vagy kettővel kellett a Protektorátus tagjai közül számolni, hanem többel is. Tod már kezdte bánni, hogy beleavatkozott az egészbe. Üvöltések hallatszottak a távolból az ellentétes oldalról, sokan voltak. Majd fel is tűntek, „modern” fegyverek a kezeikben, több lövetű pisztolyok, egyiknél gőz hajtotta rakétavető is volt. A lovag felé tartottak, ketten pedig a kölykök felé.

 - Azt hiszem szarban vagyunk – nyüszítette Zander.

 

            Allan korábban kiszúrta, hogy nem volt egyedül a három srác beszélgetése elhallatszott hozzá. Időközben megkapta a választ is, hogy perceken belül meg kellett hozzá érkeznie az erősítésnek, akik utána járnak az ott történt dolgoknak, és a segítségére lesznek. A távolban madarak reppentek fel az égbe és nyikorgást hallott. Halkan nagyon halkan, de közeledtek. A kezébe vette a pajzsot és a kardot, ezek jobban fognak jönni, mint a másfél kezes kard. Csukva volt a szeme, amikor a lövést meghallotta, egyenesen arra kapta fel a pajzsot, amerről a hang jött. Érezte, amikor a lövedék a pajzsnak csapódott és azt is, hogy a mágia felizzik körülötte. Szóval így ölték meg Barbara-t is. Ő nem volt ennyire felkészült és tapasztalt, hogy egy ilyet képes legyen védeni. Közeledtek, nagyon közel voltak, körbe-körbepillantott hátha megláthatja őket, de még nem jöttek a barbárok elő. Valami fontos volt itt, hiszen nem jöttek volna ennyien egy lovag ellen. Valaki, valami nagyon lényeges dolgot rejtegetett ezen a környéken.

            Az ellenség közeledett, nem félt tőlük, alapvetően megtanulta, hogy az esetek nagy részében egyedül kell harcolnia többszörös túlerővel, hiszen a barbárok sokan voltak, míg ők lovagok kevesen. Megremegett a föld a lába alatt, az apróbb kövek a levegőbe emelkedtek, amikor az egész hely megremegett. Ez nem az ellenség volt, elmosolyodott. A szél erősen kezdett fújni a környékén, majd pedig egy nagyobb csattanást hallott. Nem ijedt meg tőle, már tucatszor hallotta ugyanezt. Nem fordult hátra, pontosan tudta, hogy egy hatalmas kapu áll mögötte, amin át a Protektorátus épülete látszik. Hallotta a dübörgést és a pöfékelést a háta mögül, két gőzzel hajtott négy méter magas vértes alak jött át, az emberek ültek benne és a gőz és a saját erejük segítségével mozgatták eme gigantikus járótesteket. Kezeikben egy-egy öt méteres pallos; a nehézgyalogság, a géptestek mindkét alkarján egy-egy sorozatlövő fegyver is. Mellettük hét másik egyszerű olyan vértes alak, mint Allan is volt, három nő, és négy férfi.

 - Rhothgar inkvizítor – szólalt meg mennydörgő hangon az egyik gigászi testből az irányítója. – Mostantól átveszem a parancsnokságot!

 - Ahogyan óhajtja uram – hajtott fejet a szőke férfi. – Az ellenség közel…

 - És a hely bűzlik a fekete mágiától – fintorgott az egyik nő. – Manifesztáció közeledik. Még időben vagyunk.

 - Akkor indulás – mennydörögte a férfi. – Mindenki tudja a feladatát.

            Az ellenség is ekkor bukkant elő úgy egy kilométer távolságban tőlük a széles egykori autópálya másik végén. Az egyik lovag felröhögött, amikor meglátta a közeledő barbárokat. Közben a három srác odafentről figyelte az eseményeket. Most már mind a hárman féltek, a lovagok és a másik fél sem tűnt éppen barátságosnak. Négy árnyékot láttak meg maguk elé vetülve. Rettegve pillantottak hátra.

 - Most vagyunk szarban – nyüszítette Zander.

            Az árnyak egyszerre csaptak le a fiúkra, majd odalent is eldördült az első lövés.

 Vége.

Az eRepublik egy interneten játszható online böngésző alapú stratégiai játék. Főleg politikáról és harcokról szól, ahol te magad is az eVilág tagja lehetsz, beleszólásod lehet a világ életébe, történésébe.

Ha érdekel nézz rá és regelj itt, mint a meghívott játékosom :)
http://www.erepublik.com/en/referrer/Nefadar

Valhalla
Szállt a borús ének messze a kihalt tájon,
A fények furcsán törtek meg a romos házon.
Özvegyek gyászénekét vitte tova a szél,
Át hegyeken s völgyeken a Valhalla felé.


Ezenfelül végre Z is visszatért XMR-re, sikerült rávennem, hogy ne hagyja annyiban az egészet. Jó voltam, megint. ^^

Egy közelmúltbéli novellám. Egy Magus-os történet, a Amelia lehetséges jövőjét dolgozza fel. Egy része már megtörént, de egy rész még nem, és reméljük, hogy máshogy fog majd.
Ezt egyébként író pályázatra írtam az XMR-re: http://xmenreneszansz.portbb.com/viewtopic.php?id=2070 - ide

A múlt árnyai

 

            Futott, rohant a fák és cserjék között. A lábai alatt a jeges hó ropogott és ő pedig meg-megcsúszott ezen, és haladását páncélcsörgés tarkította. Körülötte a sötétség, csak a távolban pislákolt némi fény, a feje felett a csillagok ragyogtak csak és az útját pedig a Vörös Hold fénye világította meg. Percekkel később zihálva állt meg és támaszkodott neki egy fának. Az alak viszonylag alacsony volt és arányos testalkatú nő, ez a teste körül levő fekete köpenyben is látszott és a csuklya alól sűrű párafelhő szakadt ki minden lélegzetvételkor. Az arca égett és a könnyei útján jégkristályok látszódtak a végig a szépen metszett arcon, a sápadt fehér bőrön. A csuklyát lehajtotta a fejéről és láthatóvá vált a rövid szőke haja, és az égkék szemei, amiknek fehérje a sírástól vörösek voltak. Keserűen pillantott le a hóra, a nyomok ott voltak előtte, hogy merre kell mennie, a hatalmas állat nyomai most is nyomra vezették, a háta mögött patadobogást hallott és tudta, hogy hűséges hátasa, a csataménje, Tüske követi gazdája nyomát. A távolban farkas vonított fel és egy férfi halálüvöltése szelte át a havas bérceket. A fiatal nő kétségbeesetten kapta fel a fejét és nézett a fények felé, elkésett megint elkésett. A kardját és pajzsát a kezébe kapva ismét rohanni kezdett, ezúttal nem veszthette el a férfi nyomát, az egykori legjobb barátjáét, szerelméét, aki miatta vált azzá a démonlovaggá, akinek azóta is a nyomában volt...

 

 

Részletek Amelia D’Aronath naplójából

 

            „ Soha sem felejtem el azt a napot, az én hibám volt, nem tudtam csöndben maradni, véletlen kicsúszott a számon egy végzetes mondat, hogy az ikerhúgom grófnői léte ellenére több férfival is együtt volt, egészen pontosan fél Pyarron-t mondtam. Atyánk engem küldött utána, hogy hozzam haza, ezen a napon kérte volna meg a férfi a kezemet, akit szeretek, Donar Rhakor Yartas Aldrig, Aldrig báró egyetlen gyermeke. Csókkal váltunk el, majd Pyarron határában találkoztam Moira-val az ikerhúgommal, aki pedig rávett arra, hogy ne vigyem haza, hanem tartsak vele. Én szívem szerint, az istenek rá a tanúk haza kívántam térni, de mégsem hagyhattam sem lovagként, sem pedig testvérként azt, hogy a húgom egymaga járja Ynev poros útjait. Így vele tartottam, tudtuk mindketten, hogy atyánk D’Aronath gróf, az Aranysárkány lovagrend – a saját rendem – Nagymestere nem fogja hagyni, hogy elmenjünk, így számoltunk azzal, hogy előbb vagy utóbb keresni fognak minket. Ez hamarosan meg is történt, egy másfélhétnyi távolságra levő nagyobb városban időztünk néhány napja, amikor az első lovagtársam megtalált minket. A következő néhány napban a többiek is előkerültek, majd a szüleink. Másfél hete voltunk itt, már mindenkinek meg kellett volna érkeznie, de egyvalaki hiányzott. Egyetlen személy nem tért vissza oda, ahova kellett volna, és az Donar volt. Atyánk, anyánk győzködésére és a Pyarroni varázslórend nyomására végül kénytelen volt az ikerhúgomat elengedni, hogy Ynevet járja, de nekem vele kellett tartanom. Az első utunk oda vezetett, ahova Donar-nak mennie kellett volna. Egy faluig jutottunk el, ahol kiderült, hogy valóban járt ott, és elment egy barlangot megnézni, ahol furcsa dolgok történtek, de onnan többé nem tért vissza. Azonnal a nyomába eredtünk és egy furcsa lényekkel teli helyet találtunk abban a barlangban. A más síkról származó lényeket elpusztítottuk, akárcsak a démont, ami a hatalmas csarnokban volt, és egy furcsa jelekkel ellátott kapu előtt – amiről később kiderült, hogy aquir rúnák – megtaláltuk a lovag felszerelését is. A törött kardját, sisakját és az egyik páncélkesztyűjét.

            Hazatértünk Pyarronba, ahol rossz hírekkel tudtam mindkettőnk családjának beszámolni, majd megígértem a bárónak, hogy hazahozom a fiát. Hat lovag, a húgom és én mentünk vissza a falu irányába, hátha a közelben hallottak Donar-ról valamit, vagy bárki tudhat bármit. Utunk egy Uwelita paplovag is csatlakozott hozzánk, aki különös gyilkosságok megbosszulására lett kiküldve. Ahogyan múltak a napok a nyomozás úgy vált egyre rejtélyesebbé. A szívem itt szakadt meg először, amikor kiderült, hogy Donar egy idegen nővel, egy luxusszajhával töltött néhány napot, majd ez a nő állítólag eltűnt és amikor a szerelmem utána ment, többé nem került elő. Így én továbbra is őt akartam megkeresni, a fájdalom amit éreztem szörnyű volt, hiszen tökéletesen emlékeztem, hogy miként váltunk el, soha sem voltunk együtt, mert az erkölcseinkhez tartottuk magunkat, erre itt kell megtudnom, hogy eltűnt és előtte éjszakákat töltött együtt egy nővel, aki kihasználja a nemeseket, elszedi a pénzüket. Szerencsére az Uwel lovagja és a húgom nem hagyta ennyiben, utána jártunk a dolgoknak és megtudtuk, hogy a gyermekrablások és furcsa gyilkosságok hova is vezetnek. A nyomokon haladtunk tovább, amik egyenesen ahhoz a barlanghoz vezettek vissza, ahol Donar eltűnt. Hatvan fős sereget vezettem a városőrökből és egyéb önkéntesekből a gyermekrablók és gyilkosok ellen, akik valószínűleg feláldozni készülnek a gyermekeket. Jó néhány órányi gyaloglás után megérkeztünk a barlanghoz, aminek a mélyén a hatalmas csarnokban, a csoport már megkezdte a szertartást. A nagydarab fekete bőrű férfi, akit mindenki rettegve említett, hatalmas könyvből kántált valamit ismeretlen nyelven, amit mintegy hatvan főnyi emberük ismételte. Vöröses fény árasztotta el az egész helyet, a gyermekeket sorra végezték ki, öt mágiahasználó vigyázta az idézést, ebből három őrködött, másik kettő pedig a rúnákat vérrel festette ki.

            Kiadtam a parancsot a támadásra, mire átvágtuk magunkat a harcosokon és sikerült mindenkit megölni hatan maradtunk talpon, a három Darton pap, a húgom, az Uwel lovagja, és én. Az öt íjász, aki még ekkor életben volt elmenekültek, Dreina két papja pedig a sötét mágiahasználók miatt hulltak el az utolsó pillanatokban. Elkéstünk, az idézést be tudták fejezni, igaz a papot, a hatalmas fekete embert megöltem, de késő volt. Mindannyian ezer sebből vérezve alig álltunk a lábunkon, időnként meg-meginogtam és szédültem a vérveszteségtől, de a fájdalmat még nem éreztem, menni akartam, előre. Mindaddig, amíg meg nem találom és haza nem viszem, semmi más nem számított. Tudtam, hogy él, muszáj volt neki, nem lehetett, hogy meghalt, csak odaát van a kapunak a másik oldalán, elbújt és várja, hogy valaki érte menjen és most itt vagyunk, így meg tudjuk tenni. A vérvörös rúnák felizzottak a kapu keretét képező részen, ahol eddig sima fal látszott vörös hullámok jelentek meg és a kapu megnyílt. Letöröltem a vért és az izzadtságot a homlokomról és levegő után kapkodtam. Messziről, nagyon messziről hallottam Moira kiáltását, nem értettem, hogy mit kiált és miért, csak az tűnt fel, hogy a következő pillanatban a fáradtságom és sérüléseim ellenére előre lendülök, a kapu felé, hogy átrohanjak rajta. Odaát dolgom volt, meg kellett mentenem a férfit, akit szeretek. A külvilág megszűnt számomra, minden olyan lassú lett, hirtelen a tudata annak, hogy hamarosan újra láthatom a fáradtságomat elmosta és a fájdalmamat sem éreztem, csak mentem. Néhány lépés után azonban karok rántottak vissza a valóságba, majd fogtak le, hogy ne tudjak a kapu felé rohanni. Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak, dühösen kiáltottam rájuk, hogy eresszenek, de egyik sem engedett el. A kardom markolatával és a pajzsommal készültem arra, hogy az arcukba üssek, hogy kiszabadulhassak, úgy küzdöttem ellenük, mintha az életemért tettem volna. a kezeik lefogták az enyémeket, így csak az maradt, hogy ki tudjam magam tépni a szorításukból, de erősebbek voltak. Ismét dühösen kiáltottam fel, miközben odaátról hangok közeledtek. El kellett, hogy eresszenek a Dartoniták, el kellett, hogy takarodjanak előlem, ha az a valami ideér soha sem lesz esélyem arra, hogy átjussak. Küzdöttem, de az erőm is egyre jobban fogyott, és végül a hangok forrása végtelen lassúsággal lépett át a kapun a mi világunkba.

            Mintha az idő is megállt volna néhány pillanatra. Abban a pillanatban, ahogyan megláttam azt a hatalmas farkast, amihez foghatót, ily félelmetes jószágot még soha sem láttam, abbahagytam a küzdést és már nem próbáltam kiszabadulni a három férfi szorításából. Felnyögtem, amikor félelem markolt a szívembe, az előbb még semmit sem éreztem, most pedig már szinte reszkettem, a kardom csörömpölve esett ki az elernyedő kezemből. A lényre pillantottam, miközben hátrébb léptem, legalább két ynevi láb marmagasságú volt, hatalmas mancsokkal, barna bundával, zölden világító szemekkel és a pofájában hatalmas fogakkal. Felénk szagolt és morogni kezdett, még a vér is megalvadt bennem, miközben tovább folytattam a hátrálást, hogy legalább ne egy ugrásból terítsen le. A félelem ellenére menni akartam továbbra is, át ezen a lényen át a kapun, hogy megmenthessem őt...

 - Hátrébb! – szólt a lovasa mély férfias hangon, ami még kellemesnek is volt mondható, annak ellenére, hogy minden bizonnyal nem embertől származott.

            Felpillantottam a hang tulajdonosára, fekete teljes vértben volt, a kardja is ébenfekete rajta vöröses rúnák, már a látványától félelem kúszott a szívembe, akárcsak a tartása, ahogyan ott ült a farkason. A háttérben a kapu bezárult és a vérrel kifestett izzó rúnák is elhalványultak, eltűnhetett minden mágia belőlük ismét, kétségbeesetten néztem el a lovas mellett a kapura, ugye nem most vesztettem el minden reményt arra, hogy újra lássam? Nyeltem egy nagyot és hátráltam tovább, amikor elindult felénk. Nem támadott, pedig úgy éreztem, hogy könnyedén végezhetett volna velünk. Egészen a falig hátráltunk, ami egy közel száz láb hosszú helyen azért igen nagy távnak minősült. Ott oldalra tértünk ki és a démonlovagnak könnyű útja lett volna kifelé, ám nem lépett ki a boltíves kapun, hanem megállt velünk egy vonalban. Rossz érzés kerített hatalmába volt ezzel kapcsolatban, félelem hasított belém annak tudatában, hogy miért is nem tette meg. Nem nézett a társaimra, hanem egyenesen rám emelte a tekintetét. Oldalra nyúlt a nyeregtáskába, nem vette le rólam a tekintetét, az arcát még mindig nem láttam a leengedett sisakrostély miatt. Végül két fekete gömböt dobott oda hozzám, amiket elkaptam úgy, hogy még mindig őt néztem. A legrosszabba az volt, hogy már tudtam, hogy kivel is állok szemben, csak remélni tudtam, hogy tévedek.

 - Két üzenet számodra – felelte mintegy magyarázatként.

            A gyomromba görcs csapott, mintha ezernyi és ezernyi kést mártottak volna a testembe és a lelkembe a szavai után. Éreztem, hogy végigfolynak a könnyiem az arcomon, nem, könyörgöm az istenek nevére, ugye nem? Dermedten álltam, mozdulni sem voltam képes, nemhogy bármit megszólalni, megremegtem és félelemtől legszívesebben menekülni akartam, ki az egész világból. Végtelen lassúsággal telt az az idő, amíg a sisakrostélyhoz nyúlt fel és felhajtotta azt, nem akartam látni az arcot és mégis. Szinte a szívem is megállt, amikor belenéztem a szemekbe és a felhúzott sisakrostély árnyékából Donar arca nézett vissza rám, nem akartam elhinni, amit láttam. Hosszú pillanatokig még nem is akartam elhinni, biztosan csak tévedek, így kellett volna lennie. De nem tagadhattam túl sokáig, amit látok, ekkor megszédültem és a térdeim is megrogytak, ahogyan a végső felismerés belém hasított, és rá kellett jönnöm, hogy ez a valóság, nagyon is ez volt. Felsikoltottam fájdalmasan, a sikoly közben tehetetlenül és dermedten rogytam térdre. Könnyes szemeimmel néztem továbbra is őt. Ha a holttestét találtam volna meg az is jobb lett volna, mert akkor nem állna előttem és nem lenne ilyen, mint ami most. Azt akartam, hogy ez ne ő legyen, de tudtam, hogy tényleg Donar, aki velem szemben volt. De mégis... valahogyan mégsem ő volt, ilyen arckifejezést még soha sem láttam tőle és nem is hittem, hogy fogok, elkínzott volt, gonosz, a szemei vérvörösek. A régi kedvesség, aranyos mosoly, kedves kisfiús arc, a megszokott tekintet, a vidám kék szemek, a barátságos hangja minden, ami ő volt mindig is, mintha soha sem létezett volna. Ez a férfi, akivel egymást néztük egy idegen volt, és mégsem. A könnyeim tovább folytak és próbáltam felfogni, amit látok, sikoltottam volna fájdalmamban, de az se enyhíthetett volna azon, amit érzek. Miért? Miért kellett ennek történnie? Ez nem tisztességes, ez nem igazságos, a kezeim a gömbökkel ernyedten zuhantak az oldalam mellé a könnycseppek millió darabra váltak szét, ahogyan leértek a talajra. Miért nem lehettünk soha boldogok, amikor megérdemeltük volna? Donar... szerelmem...

 - Ha nem állsz az utamba, te élhetsz – mondta búcsúzásként.

            Ezzel visszahajtotta a sisakrostélyt és kisétált a csarnokból, mintha tudta volna, hogy senki sem fogja megtámadni, minket pedig egyedül hagyott. A világ tört bennem össze, minden, amit ismertem semmivé lett. Moira hibája, az isteneket átkoztam ebben a percben, hogy ilyen kegyetlenséget hagytak. Dühös voltam a húgomra, hiszen minden az ő hibája volt, ha az átkozott részeg kérője nem jön el hozzánk, akkor azon az estén megkérte volna a kezemet és már túl lennénk a kézfogón. Az esküvőnkre készülnénk és nem pedig azzal kellene szembesülnöm, hogy egy démon lett belőle. Össze kellet volna házasodunk és... légy átkozott Moira, hogy mindent tönkretettél az életemben...

 - DONAR! – sikoltottam fájdalmasan zokogás közben a nevét.

            Uwel lovagja és húgom egyből ott voltak mellettem, vigasztalni próbáltak, hogy Donar meghalt és ez nem ő. Csak ráztam a fejemet, a fájdalom olyan mély űrt hagyott bennem, amit soha sem tudtam volna elképzelni. Naiv módon hittem benne, hogy még mindig él és az irántam érzett érzései miatt nem ölt meg minket és megkímélne engem. Nem emlékszem arra, hogy miként jutottunk ki a barlangból, sem, hogy miként értünk a faluba, aminek lakossága teljesen le volt mészárolva, tudtuk, hogy Donar volt az. A Dartoniták hallgatásba burkolóztak, csak a húgom hajtogatta, hogy meghalt, de nem, nem akartam hinni benne, még mindig azt akartam, hogy ott van ő is valahol és képesek leszünk megmenteni őt ebből az állapotból, hogy újra teljesen saját maga legyen és ne pedig démonlovag többé. Visszaértünk a városba, ahol az éjszaka folyamán a húgom megszökött, Uwel lovagja azonban maradt velem és megvárta, amíg a többi lovag társam megérkezik és velük tértünk haza Pyarronba. Amíg a társaim megérkeztek minden nap elvitt edzeni, gyakorolni, amire csak később ébredtem rá, hogy, amíg védtem gyakorláshoz képes picit túlzott csapásait, addig se volt időm a gyászomba roskadni, és legalább a mozgás miatt ennem is kellett. A lovag társaim voltak a három hetes hazafele úton a támaszaim és vigaszaim, nem tudom, hogy mihez kezdtem volna, ha nincsenek velem és nem tartják bennem a lelket, valószínűleg soha sem értem volna haza. Pyarronba érkezésünk után megosztottam a rossz hírt az Aldrig és a D’Aronath családokkal. Eddigre több hír eljutott Pyarronba, hogy valami falvakat mészárolt errefelé, majd végül keletnek fordult és arra haladt tovább. Keletnek... Shadon. A figyelmeztetése ellenére sem voltam képes nyugton maradni, a lovag társaimmal elindultunk, hogy a démonlovagot megállítsuk és megtehessünk mindent Donar-ért, amit csak tudtunk, de nem jártunk sikerrel, csak holtak kísérték útját és egy idő után a nyomát is elvesztettük.

            Hónapok teltek el, a kutatásunk mindeddig sikertelennek bizonyultak, Moira nem került elő azóta sem, a szimpatikus mágia sem működött és a pszi üzenetek sem érték el a húgomat, ez pedig csak egyet jelenthetett, hogy Moira halott volt. A gyászom mit sem enyhült azóta a nap óta, de most végre úgy tűnt, hogy Donar nyomára akadtunk és bíztam benne és mégsem, hogy megtaláljuk. Arra módszert ugyanis még mindig nem sikerült fellelnünk, hogy miként szabadíthatjuk fel és hozhatjuk rendbe a dolgokat. Még anyámnak sem sikerült a két gömböt sem megfejtenie, amit kaptam. De most a friss információk birtokában két tucat lovagtársammal együtt Shadon felé indulunk, hátha tudunk tenni valamit és bízunk az istenek kegyelmében, hogy ez az út nem Darton színei elé vezetnek bennünket. Azért írom ezen sorokat le, hogyha mi elbukunk, akkor a családjaink, szeretteink, társaim asszonyai és esetenként gyermekeik, hogy a hozzátartozójuk mind nemes szívű lovagok, hősök, akik bármit megtennének egykori barátjukért, az otthonukért, országukért és Ynevért. A megszerezett információk több levélként a naplóban találhatóak, ha mi elbukunk, más is tudja majd folytatni, amit elkezdtünk. Az istenek kegye kísérjen utunkon!

 

A naplót lezártam Krad havának harmadik napján... és utólagosan elhelyezem D’Aronath Nagymester asztalán a Pyarroni székházban.

 

Amelia Lanner Naith Bolton Dan D’Aronath grófnő,

A D’Aronath család első szülötte és örököse,

Az Aranysárkány lovagrend lovagja,

D’Aronath tartomány védelmezője,

Castleley és Valston úrnője.”

 

            Futott, rohant a fák és cserjék között, a távolban már hallotta a halálsikolyokat, messze volt, túlságosan is messze. Gyorsabbnak kellett volna lennie. A társai már mind halottak voltak az utolsó ütközetben estek el a démonlovaggal szemben. Senkinek sem kegyelmezett, csak ő maradt életben. A mai napig nem értette, hogy miért, hiszen megpróbálta megakadályozni abban, amit a férfi tervezett. Meg kellett volna, hogy ölje, de nem végzett vele, csak megkímélte az életét. Igaz ennél az állapotnál a halál is jobb lett volna számára, percek teltek el, a mellkasa fájt a hideg levegőtől, amit belélegzett a rohanás közben, de nem állt meg. Nem sajnáltatta magát, a Vörös hold lassan nyugodni készült, hogy a Kék vegye át a helyét az éjszakai horizonton és ekkor ért végre a város határába. A hó már itt is vöröslött a vértől, bármit megadott volna, ha csak a Hold fénye lett volna az, ami a szemeivel játszik, de a halál szaga a levegőben és a vér szaga nem adott erre lehetőséget a számára. Halottak felett lépdelt át, a macskaköves út vérben ázott, a hó véres latyak volt csupán, mellette a házak lángokban álltak, a tűz szinte vígan pattogott ebben a kegyetlen hidegben. Lassan beért a falu főterére, itt is mindenhol holttestek. Már nem volt rosszul a látványtól, már hozzászokott, hogy mindig ilyet lát, ha Donar-t követik. Megtorpant, ahogyan félelmet kezdett érezni, majd meglátta a tér másik oldalán a világító zöld szemű hatalmas farkast, amint egy halott városit cincált. Nyelt egyet és a mágia hatására lépett hátrébb, de nem sikerült hangtalanul neki és az állat vicsorogva kapta a lány felé a fejét. Már indult volna is felé, amikor egy füttyszó visszahívta és eltűnt a házak között a homályban. Azonban más jelent meg helyette ott, ahol korábban a farkas volt. A fekete vértjét és vörös rúnás ében pengéjét bármikor fel lehetett ismerni és a nő is tudta, hogy megtalálta végre. A vörös szemek gonoszul csillantak meg a tűz fényében, és gúnyosan mosolyogva indult meg a lány felé.

 - Amelia, Amelia, Amelia kedves – mondta a férfi. – Meddig akarsz a türelmemmel játszani?

            A lány félve lépett hátrébb kettőt, de végül megacélozta magát és megállt, hogy szembenézhessen a férfival, a kardját és a pajzsát maga elé emelte és védekező állást vett fel. Donar felnevetett erre, de nem lassított, két-három méterre állt meg a lánytól és kérdőn nézett rá, a vértje vértől volt mocskos, a palloshoz hasonlító ében pengéről vér csöpögött a latyakba, az arcán a régi kedvességnek nyoma sem volt, csak beteg mosoly és rideg arckifejezés látszott. A lány megremegett, ahogyan ránézett.

 - Amíg meg nem találom a módját, hogy újra magad lehess – felelte Amelia.

 - De hiszen én saját magam vagyok így is, és remekül érzem magam – újabb lépést tett a lovag felé.

 - Nem Donar, ez nem te vagy. Maradj ahol vagy! Ne... ne kényszeríts arra, hogy megtámadjalak.

 - Hiszen képtelen lennél ártani nekem – nevetett a férfi.

            Amelia csak a fejét rázta, amikor a férfi közelebb lépett felé csapott a kardjával, amit a másik könnyedén védett. A két penge másodpercekig nyugodott egymáson, majd Donar mozdult előbb, megragadta a lány kardot fogó csuklóját és hihetetlen gyorsasággal mozdult is az ellenfele felé. Pillanatokkal később a kard a földön csörrent és a lovag keze a háta mögé volt csavarva, ahol már a démon állt. A két páncél egymásnak ütközött és az ébenpenge a lány nyakánál állt meg. Felszisszent, amikor a penge a torkához ért és a hidegben érezte, ahogyan a forró vér végigfolyik a nyakán keskeny patakban. A pajzsa is a földön csattant a halott épületek között a fémes csörömpölés még vízhangzott egy ideig. A kard kissé távolabb került a nyakától és a hátraszorított kezét is elengedte a férfi.

 - Gyerünk, ölj meg, úgyis ezt akarod, nem igaz? – kérdezte Amelia.

 - Megölni? – érdeklődött a férfi. – Nem kedvesem, abban nem lenne semmi élvezet. Hiszen már megöltem a barátaidat, a húgodat...

            Végigsimított a lány arcán és a nyakán, amitől az összerezzent, a férfi felnevetett ismét, amikor ilyen reakciót sikerült kiváltani Amelia-ból.

 - Veled egészen más terveim vannak – lehelte a lovag fülébe, majd belecsókolt a nyakába.

            Amelia összeszorította az ajkait és minden erejére szükség volt, hogy ne sikoltson fel. A férfi végül leengedte a kardot a torka elől és eltaszította a lányt méterekkel odébb. Meg sem várta, hogy a másik megforduljon, hanyag mozdulattal rúgta oda neki a kardot és a pajzsot is. A lány csak lepillantott rá, de nem mozdult egyelőre, igazából már felkészült, hogy a reggelt Darton színe előtt fogja tölteni és nincs menekvés a számára.

 - Mire vársz? – kérdezte Donar. – Vedd fel!

            Nem tudott mást tenni, mintsem felvenni a fegyvert. Ahogyan a pajzsa és a kardja a kezében volt a démon már támadott is, alig volt a lánynak ideje a pajzsot maga elé emelni, máris azon csattant az ében penge olyan erővel, hogy Amelia hátratántorodott. Most azonban nem adta meg magát, hanem kimozdult oldalra és a pajzsa rejteke mögül szúrt a férfi felé a kardjával. Az könnyedén blokkolta a szúrást és a két penge szinte síró hanggal találkozott egymással. Azonnal támadott is vissza és brutális erővel csapott a nő feje felé, de ismét a pajzs állította meg. A férfi felnevetett, mintha igazán remekül szórakozott volna. Régen nagyon sokat gyakoroltak, így tökéletesen ismerte, hogy a másik miként harcol és vív, nem egyszer mentették meg korábban egymás életét, így nem számolt azzal, hogy hosszú küzdelem lenne. Mielőtt a lány támadhatott volna gyorsan váltott irányt és annak az oldala felé csapott, már nem volt Amelia-nak ideje ezt védeni és a fekete penge oldalba találta, a vértje felfogta a támadás nagy részét, de beszakadt és a penge az oldalában állapodott meg. Felsikoltott, amikor Donar kitépte belőle a kardot, forró vére gőzölgött a fagyos éjszakában, de nem adta fel és hiába tántorodott meg támadott. Pajzzsal csapott a férfi felé, de az a kezével állította meg a támadást, és ekkor sújtott le a kardjával. Még nem érte el a másik nyakát, amikor fájdalmat érzett a hasában, ahogyan hullámokban csapott végig a testén, a kard elérte a démon nyakát, de a páncélról lepattant és a lovag kezéből kiesve a földre esett. A lány remegve nézett a férfira, majd le a hasához, ahol annak a kardja belefúródott a gyomrába. Megszédült, tudta, hogy a kard vége a hátán jött ki, minden sötétedni kezdett a térdei megrogytak, ekkor a férfi kihúzta a kardot a lányból, majd a földre ejtette a fegyverét és megtartotta volt szerelmét, hogy ne rogyjon le a földre.

            A szabad kezével felhajtotta a sisakrostélyt és az egykor kék, ma már vörös szemekkel a lány kékjeibe nézett. Amelia már alig látta a tekintetét és a szemeit, minden sötétedni kezdett, a fájdalom nem enyhült, csak egyre hidegebb és hidegebb lett, az ajka szélén keskeny vércsík csordult ki és folyni kezdett az álla felé. Donar odahajolt a lányhoz és lágyan itta fel a kiserkenő vért, majd csókolta meg a lányt, miközben a szabad kezét a társa hasi sebére tette. Vöröses fény izzott fel a férfi kezénél és Amelia számára a fájdalom kezdett egyre halványodni és a csók közben jött rá, hogy mit is tesz a másik. Próbálta eltolni a másikat magától, amint a sebe begyógyultával az ereje is visszatért, de sokkal gyengébb volt...

 - Örök időkre az enyém leszel kedvesem – mondta a férfi.

            A lány próbálta rémülten ellökni magát, de nem sikerült, még látta Donar öklét maga felé tartani, majd mindent átvett a sötétség.

 

            Arra eszmélt, hogy a nevét üvöltik és többen próbálják lefogni, miközben a saját hangját hallotta, hogy fájdalmasan sikolt fel. Zihálva nyitotta ki a szemét, a táborban volt az Uwel lovaggal és a saját társaival. Tudta, hogy hol volt és mikor. Álmodott volna? A társai, amikor látták, hogy már magánál van elengedték és ő fel tudott ülni körbenézni. Minden arc riadtan nézett vissza rá, mindenki megvolt akikkel elindult. Ez az első éjszaka, amikor az egész borzalom kezdetét vettei. Haza kellene őket küldenie, mielőtt meghalnak mind, az égre nézett és megremegett, a Vörös Hold helyét most vette át a Kék. Miért? Miért látta azt, amit? Csak rémálom lett volna? A hasához nyúlt, amibe fájdalom hasított és rettegve tűnt fel neki, hogy az álomban szerzett sérülés hege ott volt rajta. Lassan kelt fel és öltözött fel teljes vértbe, haza fognak menni, ez nem volt elégséges csapat, döntötte el. Ám ekkor a távolban egy hangos farkas vonítás hallatszott. Azé a farkasé volt, az Uwel lovag meg sem várta a támadási parancsot, hanem elindult rohanva a többiek is. Amelia némán mormolt egy imát az istenek felé, majd ő maga is fegyverrel a kezében vetette be magát az erdőbe.

            Futott, rohant a fák és cserjék között...

 

Vége.

Mind Roland, mind Amelia ugyanazon Lovagrend tagjai, saját kitaláció MAGUS-hoz a rend. Egyelőre csak vázlatok vannak hozzá, ezt addig is felteszem. Igyekszem megírni a rend történetét is haamr, mielőtt Noémi leharapja a fejemet, mert ez a Lavarhion-ba készül. Az időpontok nem Fix-ek, jelenleg csak a saját játékainkhoz vannak beállítva, mármint a nagymester és a helyettesének vezetői szerepe, ez változhat.

Aranysárkány lovagrend

 

Alapítva: Pyarron szerint 3000 körül

Lovagrend székháza:

            P.sz. 3676-ig Ó-Pyarron

            Psz. 3680-tól Új-Pyarron

Címer, a rend színei: A címer egy aranyszínű sárkány bársony kék (egészen sötétkék) háttéren. A lovagrend színei pedig a bársony-kék és az arany.

Vallás: Nincs külön kitüntetett Pyarr isten. A rendház a teljes Pyarr istencsaládot egyformán tiszteli.

Központok:

            Rend főszékháza: Új-Pyarron (korábban Ó-Pyarron)

            Egyéb székházak: Déli kiterjedésű lovagrend, így a Déli városállamok területén jó néhány székház működik. A Hat Város Szövetségében is található kirendeltségük, és a Kereskedő hercegségekben is. Természetesen Erionban is található székházuk, illetve a déli kontinens többi államában is megtalálhatóak.

Felépítés: A vezetőség minden tagja a Pyarroni központi rendházban székel.

Nagymester – a Lovagrend vezetője és főparancsnoka (kb. 3700tól Damasol D’Aronath gróf)

Nagymester helyettes – a Lovagrend vezetőjének helyettese (kb. 3700tól Theodore Aldrig báró)

Kincstárnok – aki a Lovagrend anyagi dolgait rendezi

Háznagy – ő tulajdonképp a lovagrend diplomatája

Tagok: A lovagrend elég nagynak tekinthető olyan 4-5 ezer tagot számlál szerte Yneven. A tagjaik jellemzően nemesek, de nem egyszer előfordult olyan is, hogy voltak olyan tagjaik, akik a hősies cselekedetükkel érdemelték ki azt, hogy a Rendbe tartozzanak. Hiszen igen sok a kalandor a tagok között, így nem meglepő, ha egy-egy nagyobb kalandozó felkelti a Rend figyelmét és bekerül közéjük.

 

Képzettségek:

A képzettségek, amiket a renden belüliek tanulhatnak. Ebből 25-t 4. fokú oktatással

Fegyverhasználat, Vértviselet, Pajzshasználat, Fájdalomtűrés, Harctéri gyakorlat, Heraldika, Párbaj, Udvari etikett/intrika, Hadvezetés, Lovaglás, Állatismeret, Írás/Olvasás, Történelemismeret, Legendaismeret, Vallásismeret, Fegyverismeret, Lélektan, Élettan, Jog/törvénykezés, Politika/diplomácia, Ékesszólás, Számtan/Mértan, Birtokigazgatás (szakma), Pusztakezes harc, Művészetek, Futás, Úszás, Esés, Nyelvismeretek, Helyismeretek, Taktika

 

Ezek nem jellemzőek, de tanulhatóak, ha valakinek a jellemébe belefér, illetve a karakter adottságai megfelelőek:

Ősi nyelv

Pszi

Pusztítás

 

Az Aranysárkány Lovagrend lovagjainak különleges előnyei a Lovagnál leírtakon kívül

1. Mivel a lovagrend híres mind a lovas képzéséről, mind pedig a gyalogosról, így a legtöbb lovagjuk jó a lovas harcokban is. Mivel a lovag kezdésnél alapból könnyű harci lóval indulhat csak, az Aranysárkány lovagjainak van lehetősége arra, hogyha lemond az indulásnál kapható 3k6 aranyról, akkor a könnyű harci ló helyett nehéz harci lóval indul és 2 arannyal.

 

2. A lovagrend tagjai között nem ritka, ha valaki felcsap hosszabb-rövidebb időre kalandozónak. A Rend támogatja ezen tagjaikat és nem nézik ki maguk közül, noha a lovagi kötelezettségüket a „kalandoroknak” is be kell tartani, mert ugyanúgy a becsületvesztésükkel, és az elbocsátásukkal játszanak, ha megszegik a Lovagrend szabályzatát.

//A jelenkori – a saját játékunkhoz mérve – tagjaik közül a leghíresebb egykori kalandozók D’Aronath gróf, illetve Aldrig báró voltak, kik gyermekkoruktól legjobb barátok, akik közel másfél-két évtizedet töltöttek Ynevet járva mielőtt haza nem tértek és el nem foglalták a helyüket a Renden belül, mára pedig a Rend két vezetője lett a két férfi.//

 

A lovagrend története

 

A másik MAGUS életút karakterem, ez is lovag :) Noémi Karaktere Moira az ikertestvére, ő varázsló karaktert jászik, káosz-élet jellemmel, az enyi rend-élet itt is. Az előtörténet végén egy-két plusz infó még a családról és hasonlók.

Amelia Lanner Naith Bolton Dan D’Aronath

 

Amelia Lanner Naith Bolton Dan D’Aronath grófnő,

A D’Aronath család első szülötte és örököse,

Az Aranysárkány lovagrend lovagja,

D’Aronath tartomány védelmezője,

Castleley és Valston úrnője.

 

            Mintegy huszonegy évvel ezelőtt a D’Aronath családra végre kegyesen mosolyogtak az istenek, hiszen Lady Niorah várandós lett a férje legnagyobb örömére. Hamar kiderült, hogy nem szokványos terhesség ez, hiszen a grófnő nem egy gyermeket hordott a szíve alatt, hanem egy ikerpárt. Egy kellemes kora nyári délutánon végül életet is adott a két leánygyermekének Amelia-nak és Moira-nak. Azaz a húgomnak és nekem. Az élet szinte semmit sem tagadott meg tőlünk, remek családban nevelkedhettünk a taníttatásunkra sem lehetett kifogás, mindezek ellenére Moira olyan lett, amilyen a család fekete báránya. Az első néhány évünk még szinte semmiben sem különbözött Ynev többi gyermekének sorsától, talán csak annyiban, hogy mi ilyen fiatalon is jóval kevesebbet láttuk a szüleinket, mint mások. Atyánk ugyanis lovag volt, a születésünk idején a lovagrend Nagymester helyettese és igen gyakran a kötelességével foglalatoskodott, később pedig a Nagymesteri rangot is megkapta. Anyánk pedig a Pyarroni varázslórend egyik varázslója volt, így ő is a tanulmányaival és munkáival volt igen sokat elfoglalva. Két-három évesek lehettünk, amikor az udvari és nemesi dolgokat elkezdték belénk nevelni, ahogyan ez elvárható a rangunktól. Már ekkor ilyen fiatalon teljesen nyilvánvaló lett, hogy Moira sok mindenben az anyánkra, míg én az apánkra ütök. Szinte folyamatosan minden időnket együtt töltöttük, így nem volt csoda, hogy kettőnk között kialakult egy saját nyelv, amit csak mi ketten értettünk és senki más, nekik csak zagyvaságnak tűnhetett, így legalább olyan dolgokat is meg tudtunk beszélni, amit nem akartunk, hogy más is megtudjon. Már ennyire fiatalon megismerkedtünk Ser Aldrig báróval és a feleségével Lady Lilian-nal, atyánk gyermekkori legjobb barátjával és kedves feleségével. Akik kéthetente egyszer nálunk ebédeltek, vagy vacsoráztak, és mi is kéthetente voltunk náluk. Így igazából nem meglepő, hogy igen hamar összebarátkoztam a velünk egy idős fiúkkal Donarral. Három-négy éves korunkban Moira-val megszokott játékunkká vált, hogy valamilyen szinten a szüleink bőrébe bújva a kertben játszva ő varázslóként, míg én lovagként megyünk és megmentjük a világot a gonosztól. Én a világgal tettem ezt, ő pedig mindig a szőke herceg kiszabadítására indul. Jókat játszottunk önfeledten, gondtalanul és nem egyszer még Donar is velünk volt, hiszen a szülei is elhozták így már idősebbként, amikor nálunk vendégeskedtek. Emlékszem, hogy mindig nagy szemekkel néztük a hozzánk érkező lovagokat, a fényes páncélokat, a gyönyörű lovakat, díszes fegyvereket, pajzsokat és Donar-ral mindig is arról álmodoztunk, hogy mi is így fogunk valamikor vonulni a saját lovainkon. Moira-t sajnos ez soha sem érdekelte, már ekkor is sokkal inkább a nőiesebb dolgok vonzották és gyakran legyeskedett anyánk ékszerei és ruhái közelében. Ilyen öt évesek lehettünk, amikor a szüleink megtalálták a megfelelő jegyeseket számunkra, de egyikünkéből sem lett semmi, de ezt majd csak akkor, ha eljön az ideje. Még rémlik, hogy a dadáink rémei voltunk, hiszen Moira mindig bajt kevert én pedig jó nővér révén mindig mentem vele és ott voltam vele, amikor történt valami és így mind a ketten igazán nehezen kezelhető gyermeknek számítottunk, bár főleg Moira. Apánk, rendkívül szigorú ember és nagyon bölcs, de mindenek felett minket tart szem előtt, mi számítunk neki a legjobban. Anyánk pedig viszonylag csendes, roppant művelt és okos nő, a család békítője, aki mindenkit nyugtatni próbál a családi perpatvarokban.

            Hat-hét évesek lehettünk, amikor az utolsó közös napjainkat töltöttük odahaza együtt Moira-val. Anyánk visszatért a varázslórendbe néhány hónapra és akkor magával vitte a húgomat is, hiszen őt varázslónak szánták, míg engem pedig atyánk az Aranysárkány lovagrendbe vitt, hogy ott tanítsanak, akárcsak Donar-t a saját apja. Úgy tűnt, hogy nagyon fiatalkori álmunk valóra válik. Az első napok még könnyűek voltak, de utána Moira hiánya fájdalmas volt, hogy nem volt mellettem, mikoron egész életemben ott volt. Az apród élet nem könnyű, erre igen hamar rá kellett jönnünk, akárcsak arra, hogy ahhoz, hogy egyszer díszes páncélban harci méneken vonulhassunk végig Pyarronban, nem olyan könnyű cél, hanem igen nehéz. Olyan harmincan lehettünk a saját korosztályunkban, ennyien kerültünk ekkoriban a Rend főszékházába, hogy tanuljunk. Amit talán bántam, hogy egyedül voltam lány a fiúk között. Semmiben sem kivételeztek velem, még az apám is úgy bánt velem, ahogyan a többi apróddal, semmiben sem tett megkülönböztetést, hogy a leánya lennék. Csak amikor vége volt az edzéseknek és a tanulásoknak és véletlenül jutott rám is ideje, akkor viselkedett csak úgy, mint az apám. Igaz ugyanolyan szigorú, mint máskor és másokkal, de legalább néhány kedves szava is volt hozzám, ami segített kitölteni az űrt, amit a húgom hiánya okozott. Teltek és múltak az évek Moira-t összesen évente egy-két napot láthattam, amikor kivételesen hazaengedték és engem is a nagy családi ünnepekre, vagy valamelyik isten nagy ünnepére. A társaimmal minddel igen jó baráti viszonyt sikerült kiépíteni az évek során, akárcsak jó néhány idősebb lovaggal és a fiatalabbak közül is sokkal. De a legjobb barátom és örökké hűséges társam a legjobb barátom Donar maradt. Azonban vele a kapcsolatunk az évek során átalakult. Mindig mellettem állt és én is az övén és szépen lassan arra kellett rájönnünk, hogy már többet érzünk egymás iránt, mintsem barátságot, egymásba szerettünk. A legrosszabb az volt, hogy tudtuk, hogy bármit érzünk egymás iránt nem tehetünk semmit, hiszen nekem kis korom óta jegyesem is volt.

            Tizenöt éves lehettem, amikor életünk első ütközetén vettünk részt. Igaz mi apródok csak hátul maradtunk a táborban a csatában egy barbár horda ellen, de még így is félelmetes volt látni, ahogyan a teljes vértes lovagok, vértes lovak előre mentek és harcoltak. Ekkor láttam először bárkit is meghalni, és az apámat ölni látni. Döbbenetes látvány volt, az pedig külön félelmetes, hogy egy csapat megkerülte az ütközetet és minket is megtámadtak. Nem hiszem, hogy a nehézvértes és nehézfegyverekkel remekül bánó utóvédre számítottak volna, ekkor öltünk először embert is. Az életünket védtük, a csata győzelemmel zárult és mi hazatértünk Pyarronba. Ezen ütközetkor a Rend Nagymestere is halálát lelte és atyánk Damasol Lanner Naith Bolton Dan D’Aronath gróf vette át az Aranysárkány Lovagrend vezetését. A helyettese pedig Theodore Rhakor Yartas Aldrig báró lett, Donar apja. Mind a ketten legendásak voltak ekkorra már a Lovagrenden belül, egykori híres kalandozók, nagyszerű harcosok és az apánk, nos a hihetetlen szigoráról is hírhedt volt. Nem volt olyan személy, aki tiszteletlen mert volna vele lenni, vagy akár meg mert volna szólalni a jelenlétében, ha nem kapott arra engedélyt. Illetve a lehető legrészegebb lovagnak is csak elég volt annyit mondani, hogy „Damasol” perceken belül színjózan lett, mindenki tisztelte őket és a Lovagrendre egy új aranykor köszöntött. Ami engem illet, lányként sajnos sok gondom volt az erőnléti dolgokkal kapcsolatban, így még a megszokott edzéseken felül is naponta órákat gyakoroltam, hogy ne legyek a társaimmal szemben elmaradva a nemi különbségek miatt. Tizenhat éves voltam, amikor eljött az idő, hogy feleségül menjek ahhoz, akit kijelöltek nekem, eddigre Moira botrányai már híresek voltak a családon belül a saját jegyességét felmondta, és én miután találkoztam a saját leendő férjemmel, akivel két nappal a találkozás után apám bontotta fel a jegyességet, mert Moira talált valamit, ami miatt ez megtehető volt. Ő eddigre már tudta, hogy miként érzünk Donar-ral, és a következő évek során további négy jegyességet bontottak fel közreműködésének hála. Mindig talált valamit az aktuális férjjelöltről, ami miatt nem lenne jó, ha hozzá adnának a szüleink.

            Időközben megértem a tizennyolcadig születésnapomat is, és nem sokkal ez után lovaggá ütöttek engem és a társaimat is. Mindannyian lovagok lettünk, végre valahára a hosszú kiképzés után. A lovaggá ütésem után zúdult a nyakamba minden más feladat is, amit korábban a képzésem miatt nem tudtam ellátni, például a D’Aronath tartományban levő Castleley és Valston városának grófnői címét atyánk a nyakamba sózta, hogy mostantól én látom el a városvezetőségi feladatokat, hogy gyakoroljam azt, ha egyszer én leszek a család feje. Így minden kevéske szabadidőm elveszett, mert a birtokigazgatással foglalatoskodtam. Ekkoriban nem egyszer fordult elő, hogy Moira-val „szórakozni” is mentem, ami abban merült ki, hogy amikor részegre leitta magát én vittem haza, vagy el egy olyan helyre, hogy a szüleink biztosan ne tudják meg, hogy milyen állapotban van, illetve a kérőit hajtottam el, hogy ne feküdjön le mindegyikkel, hiszen ez rangján aluli. Mindvégig fedeztem a hátát, hiszen szerettem, a húgom volt és ő is olyan sok mindent tett értem. A negyedik jegyességem felbontása után atyánk több személyt nem választott, és úgy döntött, hogy most már a lovagrendből fog választani valakit nekem, a saját lovagjai ellen Moira biztosan nem tud majd mit felhozni és megakadályozni azt, amit nem kéne. Volt egy olyan érzésünk Donar-ral, hogy mostanra már mind a kettőnk apja tökéletesen tudta, hogy mit is érzünk egymás iránt, hiszen Donar-nak Aldrig báró nem jelölt ki menyasszonyt és az én atyám sem hozakodott ilyesmivel elő az én esetemben, csak várakozott. Persze a Nagymester esetében kinek van bátorsága elé állni, hogy megkérje a leánya és örököse kezét? Sokak szerint ez egy ingyen úttal felért volna Darton színe elé. És már előre sajnálta Donar-t mindenki, hiszen a renden belül a pletykák már évekkel korábban szárnyra kaptak kettőnkről, most pedig még inkább. És így értelemszerűen a Nagymester és a Helyettese is minden bizonnyal hallott róla, főleg, hogy az ő gyermekeikről volt szó. Egyik nap az egyik közös családi vacsora előtt még a Rendházban keresett fel Donar, hogy akkor ma este túlesik azon, hogy megkérje a kezemet. Beismerem, fordított esetben nem hiszem, hogy nekem lett volna ehhez bátorságom. Délután mentem haza, hogy mindennel elkészüljek a feladataimmal, majd este sötétedésre az Aldrig család is megérkezett. Moira sehol, már itt éreztem, hogy baj lesz, de kimentettem, hogy bizonyosan a tanulmányai nem engedik, hogy itt legyen. A vacsora igen kellemes hangnemben telt, szinte végig Donar-ral beszélgettem, majd a vacsora befejezte után jött volna a megfelelő pillanat, hogy apám színe elé álljon, amikor egy részeg alak kezdett jelenetet rendezni odakint az udvaron, hogy márpedig ő a gróf úrral akar beszélni. Mint kiderült Moira kezét jött megkérni, az okokat nem mondta el, nem maradt ideje, úgy hiszem, hogy mindenki jobban járt, hogy már előtte kidobta az apám szó szerint a birtok területéről. Így Donar is jobbnak látta, hogy a leánykérés az én esetemben elmarad és inkább ment(?), menekült haza atyám haragja elől. Szerencsére nem voltam ott, amikor apám elbeszélgetett a húgommal ezen ügyben.

            Hetekkel később egy késő este bent maradtam a székházban és a többiekkel kockáztunk, amikor az egyik társunk beesett kacarászva, hogy nem akarja elhinni, hogy mit látott. Engem, ahogyan lenge ruhákban az egyik kocsmában két férfival mulatom az időt. Ahogyan elmondta vett csak észre, hogy teljes vértben ülök az ajtó mellett, a srác az állát kereste a földön. Donarral együtt ráztuk a fejünket, hogy az ikerhúgom volt már megint a bajkeverő ebben az esetben. A kockaparti számomra itt véget is ért, ugyanis el kellett mennem a húgomat összeszedni. A következő három hónap során szegény Donar még kétszer tett próbát arra, hogy megkérje a kezemet, de mindig közbejött valami, mígnem az utolsó estéhez értünk, amikor eldöntötte, hogy most már semmi sem akadályozza meg abban, hogy megtegye. Szokásos esti családi beszélgetés és a két család közös vacsorája, de most a szüleinknél is volt valami furcsaság, – a szülők is „elunták”, hogy mindig valami közbejön és ezen az estén lett volna, hogy megmondják a két fiatalnak, akkor bizony összeházasodtok és el van intézve az egész dolog, úgy is erre vártok évek óta – de nem tudtam rájönni, hogy micsoda volt ez. Moira megint sehol, most már tudtam, hogy semmi sem lesz olyan, mint kellene lennie. Még nagyban tartott a vacsora, amikor egy ismerős nemes toppant be abba a részbe, ahol vacsoráztunk, a komornyik loholva utána, akárcsak a katonák. Ugyanaz az alak volt, aki hónapokkal korábban jött részegen, valószínűleg ugyanazért, mint most. Apám intett, hogy hagyják én már vörös fejjel meredtem a boros poharamba, már tudtam, hogy miért is érkezett. És valóban, elő is adta, hogy szeretné feleségül venni Moira-t. Donar szülei érdeklődve figyelték a férfit, akárcsak az anyám és az apám.

 - És mégis miért kellene magának adnom a leányom kezét? – kérdezte mély hangján az apám.

 - Mivel a leánya és én áldoztunk Ellana-nak a szerelem oltárán – felelte nemes egyszerűséggel a férfi.

 - Ha ez ok lenne kedves uram, akkor már fél Pyarron a rokonságba tartozna – csúszott ki a számon.

            Ebben a pillanatban tudtam hogy mekkorát hibáztam, hogy nem tudtam csöndben maradni. azonnal üzenetet küldtem a húgomnak, hogy semmilyen esetre se jöjjön haza és igyekezzen elbújni. Mindenki rám nézett és éreztem, hogy még jobban elvörösödöm a tekintetek súly alatt. Apám dühös volt, nagyon, még ennyire soha sem láttam dühösnek. Talán a csatamezőn volt ehhez hasonlóan félelmetes, mint most. Nyeltem egy hatalmasat és ránéztem.

 - Hozd haza a húgodat! Most! – mennydörögte az apám.

            Bólintottam, majd így teljes vértben siettem ki az ebédlőből és húztam magam után a kérőt is. kint a katonákhoz löktem és parancsba adtam, hogy azonnal dobják ki a birtokról. Mire a lovakhoz értem Donar már ott volt velem és segített felnyergelni a lovamat. Dühös voltam, nemcsak Moira-ra, hanem a kérőre is, hogy mindig a legrosszabb időben tudnak megérkezni, amikor nem kellene nekik. Vettem egy mély levegőt, és Donar-ra pillantottam, ő csak mosolygott.

 - Siess vissza, addigra remélem lehiggad a Nagymester – mondta a fiú. – Szeretlek Amelia!

 - Én is téged Donar! – suttogtam. – És sajnálom, hogy a húgom miatt nem egyszerű az életünk.

            Még végigsimított az arcomon és lágyan csókolt meg, viszonoztam a csókját, majd felpattantam a lovamra és kivágtattam a birtokról, hogy megkeressem a húgomat. Nem találtam meg, ez nem volt meglepő, és mire hazaértem már tudták, hogy a húgom megszökött, így a még mindig dühös apám engem küldött utána, hogy keressem meg és hozzam végleg haza. Tudtam, hogy hol keressem így a húgom rejtekhelyére mentem, mivel elmeséltem neki, hogy mi történt, neki esze ágában sme volt hazajönni, én pedig nem hagyhattam magára, így, hogy megvédhessem vele tartottam. És életemben először megszegtem atyám parancsát, hogy nem vittem haza, hanem „elszöktünk”, Pyarronból, ami mint utólag kiderült életem legnagyobb hibájának bizonyult...

 

 

Lanner Naith Bolton Dan D’Aronath család

 

Damasol D’Aronath – apa, a ház feje, lovag, az Aranysárkány lovagrend nagymestere

Niorah D’Aronath (Niorah Rowarya Belura Laren) – anya, mágus

 

Amelia D’Aronath – idősebbik lány, a családi cím örököse, az Aranysárkány lovagrend lovagja

Moira D’Aronath – kisebbik lány, a család fekete báránya, mágus (Noémi)

 

 

Rhakor Yartas Aldrig család

 

Theodore Rhakor Yartas Aldrig – báró, nagymester helyettes Damasol legjobb barátja

Lilian Aldrig – Theodore felesége és Donar anyja

Donar Rhakor Yartas Aldrig – Amelia szerelme és leendő jegyese

Magus életút karakter, az egyik, vagyis az előtörténete, a karaktert később begépelem talán.
Pyarr lovag, főnemes, rend-élet jellemmel. Neki volt egy-két vicces jelete a játékban.

'karimnak fel kéne oszlatni a nemes sereget,a kik hozták lányukat a karimhoz h kit vegyen feleségül, km mondja, hogy úgysem tudod olyan szinten felfényezni a karidat, hogy ko legyen a tömeg...
Én: "Nemes hölgyeim, nemes uraim, köszönöm, hogy megjelentek és megtiszteltek a jelenlétükkel ezen a csodás estén. De most szíves elnézésüket kérem, de visszavonulnék, fárasztó napom volt és holnap pedig felkerekedem, hogy megmentesem a kerskedő elrabolt kisleányát..."
JK-k (Gergő és KaDa) fetrengenek a röhögéstől, KM (Anti) hót komolyan rám néz:
B*ZD meg, ennyire még én sem tudtam volna mindenki előtt felfényezni a hülye lovagot!

meg egy ideje játszunk rám néz Anti: Szandi b*zd meg, olyan szinten játszod az ostoba férfit, hogy az már fáj"


Akkor a karakter

Egy hónappal a határ menti városba érkezés előtt. //Azaz az első kaland előtt//

 

            Pyarron egyik lovagrendjének székházában üldögéltem az alaksorban, ahol egy ideje már várakoztam. Mivel egyelőre nem volt jobb időtöltésem egy papírt és pennát vettem a kezembe és nekiláttam megírni a levelet szüleimnek, amit korábban is kértek, hogy tegyem meg, amint ideérek.

 

„Reginald Queum Lotai Dan Torsdan hercegnek és Niorah Elaudard Glen Torsdan hercegnének saját kezükbe!

 

Tisztelt Exellissa és Exellissar!

Nem hittem volna, hogy valaha is azért ragadok tollat, hogy elregéljem életem történetét, de most mégis így határoztak az istenek éppen ezért csak rövid levelet tudok számotokra írni, remélem a soraim mindenkit egészségben és gazdagságban találnak odahaza. A napokban érkeztem meg Pyarronba, hogy az Aranysárkány lovagrend helyi székházába elhozzam a levelet, amivel még odahaza a saját tartományunkban bíztak meg és itt várom a választ. A reményeim szerint egy-két héten belül indulhatok haza és úgy körübelül másfél hónap múlva ismételten hazai birtokon járhatok. Az első dolgom az lesz, hogy meglátogassalak titeket, amint a Rendház által feladatot teljesítettem. Várom a viszontlátást, a szeretett húgomat üdvözlöm, vigyázzatok rá és egymásra is.

 

Csókollak és ölellek titeket fiatok,

 

Roland Queum Lotai Dan Torsdan herceg,

A Torsdan család negyedik szülöttje,

Az Aranysárkány lovagrend lovagja,

Torsdan tartomány második hercege,

Skallsten és Talasden grófja.”

 

 

           Lezártam a borítékot és a hercegi pecséttel láttam el, majd az egyik futárnak adtam át, hogy elvigye a birtokra. Kissé fáradtan kortyoltam a kupámból egy korty bort, majd a székháznak nekiláttam írni, hogy ki is vagyok. Tizenkilenc évvel korábban születtem a Torsdan család negyedik gyermekeként, harmadik fiúként. Ettől a pillanattól kezdve igazából már el is dőlt, hogy mi lesz a sorsom, ami ellen soha nem is tiltakoztam. A legidősebb bátyám mintegy nyolc évvel idősebb, mint én Daien, akit jogi és politikai pályára szántak és ezen az úton terelgették tovább a tanulmányait, hogy idővel átvehesse atyánktól a tartomány igazgatását és ő legyen majd az új vezetője. A második és harmadik gyermekek a nálam hét évvel idősebb Nogren és Loren, ikrekként látták meg a napvilágot, a nővéremet papnőnek szánták a szokások szerint, míg a bátyámat varázslónak. Loren az Alborne papok és papnők közé került, míg a bátyám először a Pyarroni varázslóiskolába, majd onnan Lar-dor-ba, így mind a ketten igazából le tudták a nemesi kötelességüket és azt is, hogy a szüleinknek nagy befolyása legyen felettük. A bátyám dönthetett volna úgy is, hogy marad a Fehér Páholy tagjai között, de amint lehetősége nyílt arra, hogy egyike legyen a Lar-dor-i varázslóknak azonnal igent mondott. Azóta csupán évente egy-két alaklommal látjuk, ha szerencsénk van, ha nincs ennyit sem. Ezek után következtem én a sorban, mint negyedik gyermek. Alig voltam négy éves, amikor atyám és anyám máris elrendezte a további sorsomat, ugyanis az egyik távoli tartomány urának lányával el is jegyeztek, aki mintegy két évvel fiatalabb nálam. Soha sem láttam az úrnőt, így ne kérdezze tőlem senki, hogy miként is nézhet ki a jövendőbelim, mert nem tudnék rá választ adni. Ariann D’Laren, ennyit tudok róla, semmi többet, illetve a két neve közötti rangokat és címeket. Nem könnyű nemesnek lenni, bármit mond bárki. Ami még a családomat illeti, kilenc évvel a születésem után anyám még egyszer teherbe esett és igen későn adott életet az ötödik gyermekének a húgomnak Hella-nak. Ami őt illeti igazából két éves volt, amikor máris találtak neki egy megfelelő férjet, akihez később majd feleségül megy, ha kellően idős lesz. Ő azóta is otthon nevelkedik és nem adták be semmilyen iskolába sem.

            Ami a engem és a testvéreimet illeti a nagy korkülönbségek ellenére a viszonyunk nagyon jó, meglepően. Mindig is összetartás és összefogás jellemzett minket, szinte mindig mindenben egyetértettünk, természetesen nem egyszer a szüleink ellenében. Viszonylag fiatalok voltunk mindannyian, amikor elkerültünk egymástól, de a kapcsolatot mindig fenntartottuk valamilyen módon. A szüleink a megrögzött nemesek, akiknek igazából csak a vagyon és a rang számított, semmilyen mással nem törődtek, csakhogy a nagyszerű látszatott fenntartsák. Mindez ránk is kihatott volna, ha nem küldtek volna el minket a megfelelő iskolákba. Itt találkoztunk nem csak a magunk köreiből származó személyekkel is és mindannyiunkban fellángolt a lázadás, hogy nem kérünk a szüleink szigorából. Igaz én jó gyermekként viszonylag megmaradtam, hogy teszem, amit mondanak, lehetséges, hogy amiatt, hogy még fiatal voltam és nem lázadtam fel kellőképpen. Négy éves voltam, amikor elkerültem az Aranysárkány lovagrendhez apródnak, ekkor már csak a legidősebb bátyám és én éltünk otthon a szüleinkkel. Noha nem egyszer fordult elő, hogy az apródképzésem évei alatt büntetésben, kalodában végeztem a viselkedésem miatt. Eleinte anyám korábbi nevelése maradt meg bennem, hogy elkényeztetett, a legkisebb gyermekek átka. Főnemes révén lenéztem az alacsonyabb rendű személyeket, amiből az évek alatt folyamosan nőttem ki. Igaz itt is csak nemesekkel voltam körülvéve, de megtanultam értékelni azt, hogy az embert lássam meg az egyes személyekben és nem pedig a rangot. A formális vívás mellett igen sok hangsúlyt fektettek abba is, hogy a szociális képzettségekben is járatosak legyünk. Megtanultuk mind a gyalogos, mind a lovas harcmodort is, noha nekem mindig is a lovas volt ami jobban ment és amit sokkal inkább kedveltem. Tizenkettő, tizenhárom éves lehettem, amikor először kerültem a mai napig használt hátasom Galóca közelébe, ő volt, akin annak idején gyakoroltam és lovaggá avatásom után és ő maradt meg a hátasomnak.

            Körübelül tizenöt, tizenhat éves lehettem, amikor először kerültem igazából egy olyan közösségbe, ahol nem csak nemesekkel voltam körülvéve. Az első eset, amikor rájöttem, hogy bizony nem mindig értékelik a lovagi becsületet és tisztességet. Az egyik idősebb lovaggal mentünk az egyik közeli tartomány székházába és az éjszaka egy város határában ért utol minket. Mivel még napokra voltunk a célállomástól betértünk a helyi fogadóba. Egy kis falu volt, így nem lehetett nemesi fogadót választani magunknak. Odabenn a fogadóban az idősebb lovag, akivel voltunk vígan iszogatott és velem illetve a velünk tartó másik apróddal beszélgetett. Egy idő után azt tűnt fel, hogy ittas munkások fogdossák az egyik felszolgáló hölgyet és olyan hangnemben beszélnek vele, ami tűrhetetlen volt a számomra. Még úgy is, hogy ezek egyszerű parasztok voltak, nem tudom, hogy honnan mertek bátorságot venni az efféle viselkedéshez. Mivel a velünk levő lovagnak nem tűnt fel, így én mentem oda, hogy megvédjem a hölgy becsületét. Odamentem és felszóltam a hölgy védelmében a parasztok csak nevettek az eseten, hogy egy kölyökképű tacskó – az ő szavaikkal élve – mit merészel, majd egyetlen pofon csattant a hölgy létéről és az is az én arcomon, hogy mit szólok bele az ő és a férje közötti családi vitába. Inkább fordultam meg és nem csak a pofon miatt égő fejjel tértem vissza az asztalunkhoz…

            Mintegy évvel később vehettem részt az első csatámban, az ilyen dolgokra semmi sem készít fel. Teljesen más élő személyt úgy támadni, hogy nem csak gyakorlás címén megy az egész, hanem az életed függ tőle. Egy nemes hölgy megvédése volt a feladatunk és őt kísértük, amikor megtámadtak minket. A haramiák az utolsó csepp vérükig küzdöttek és a ránk támadó tucatnyi főből és összesen két személyt tudtunk csak bíróság elé cibálni. A bárónő pedig sikeresen sértetlenül megérkezett az esküvője színhelyére. Az utolsó két évben pedig egyre több és több olyan feladatunk volt, amik harccal is végződtek. Mígnem mintegy három hónappal ezelőtt végre megtörtént a lovaggá avatás és a lovagi eskü letevése. Akárcsak a nővérem és a bátyám én magam is menekülni akartam, hogy a lehető legtávolabb legyek a családi tartománytól. Tudtam, hogy odahaza már várt rám Skallstein és Talasden városának kormányzósága, mint azoknak a grófja. De igazat megvallva nem nagyon akartam még tizenkilenc évesen máris megtelepedni és a rám váró két város felett uralkodni. A szüleink eléggé konzervatívak és szerintük ez egy nemes kötelessége és itt vége is van az egésznek. Én lovagnak nevelkedtem és hittem abban, hogy azzal is öregbíthetem a család és a lovagrend hírnevét, hogy a polgárságon és a rászorulókon segítek. Mindaddig amúgy is volt időm, amíg a családom nem dönt úgy, hogy a jegyesemet feleségül vegyem. Így úgy döntöttem, hogy egy ideig még nem térek haza, hanem az utamat látom. Sajnos ebben a rend nem tudott kellőképpen támogatni, hiszen a herceg nyomására szándékosan nem küldtek el hosszabb útra. Igaz hosszabb és rövidebb küldetéseket kaptam, amik már túl nyúltak a tartomány határon is. Végül egy hónnap ezelőtt Krad kegyelméből megkaptam azt a feladatot, aminek hála végre elszabadulhattam itthonról és ide Pyarronba jöhettem. De ennek a szabadságnak is hamarosan vége, hiszen a Rend a válasza nem fog a kedvemért késni, így hamarosan újra útra fogok kelni, hogy a Torsdan tartomány felé vigyen az utam…

 

 

Külsőre Roland //már csak ilyen elfikét kellene neki találni ^^//

http://fc03.deviantart.com/fs46/i/2009/217/3/5/Commish2__Amaltheren_by_Erina.jpg

Két ismerősöm Ogre és Revans belefogott, hogy megcsinálják a saját képregényes oldalukat, ahova saját műveiket teszik fel. Ezen a címen érhetőek el:
http://stoneagecomics.comxa.com/